Barrault, Jean-Louis: Gondolatok a színházról - Korszerű színház 31. (Budapest, 1962)

I. Hogyan jön létre bennünk a színház?

sálkor a talajba karcolt rajzok szinte a tökéletesség fokát érik el, nem szépségükkel, hanem döbbenetes hatásosságukkal./ Csodálatos módon kiderül, hogy egyik a másikat szolgálja.

A gesztusokból, kiáltásokból, énekből, táncokból, rajzokból, maszkok és szobrok felhasználósából, szinhatások és illatok kiválasztásából, a mágikus dobpergésből, a csengettyüszóból és kiszárított gyümölcskérgek ütögetéséből vagy egyszerűen egymáshoz csapódó emberi testekből, az eszeveszett tomboláéból, az önkivületi állapotból, megszállottságból összetett emberi magatartásnak semmi köze nem volt az irodalomhoz; csak az emberhez volt köze.

Ebben az utánzó és ujjáteremtő emberi magatartásban kereshetjük a színjátszás eredetét.

Dehát akkor hogyan jön létre bennünk a színjáték és mit «kar ujjáteremteni, ha ennyire magábaszivja az életet?

ösztönösen válaszolnám: egy bizonyos csendből támad.

És most gondolkozzunk.

Amikor a művészetek érzékeinkig hatolnak, egyenként elégítik ki őket. Lehetünk süketek, mégis értékelhetünk egy festményt. Lehetünk vakok, de élvezhetjük a muzsikát. Hangversenyen néha, hogy jobban halljunk, lehunyjuk a szemünket. A művészek által mesterségesen ujjáteremtett élet valamiképpen specializált formában tér vissza hozzánk: egyszerre csak egy érzékünkre hat.

Amikor viszont mindennapos életünket éljük, a külvilágot egyidejűleg fogadjuk magunkba valamennyi érzékszervünkön és pórusunkon keresztül.Egész valónknak nincs egyetlen pontja sem, amelyet ne érne valamiféle hatás; idegrendszerünknek nincs egyetlen szála sem, amely ne jelezne valamiféle kapcsolatot.

És miközben a külvilág ilyen módon hat ránk, egyidejűleg szüntelenül észleljük benső életünk aktivitását is: elmúlt életszakaszok lerakódásának kavargását, vérünk szorgos keringését, a nyál mozgását szájunkban, Ízületeink roppanásait, lélegzésünk kohóját stb., stb...- 15 -