Barrault, Jean-Louis: Gondolatok a színházról - Korszerű színház 31. (Budapest, 1962)

I. Hogyan jön létre bennünk a színház?

Ha egy pillanatra szemügyre vesszük az általános harcot, amely a jelen minden pillanatában zajlik ama külvilág és a mi belső világunk között, ha ráirányítjuk és összpontosítjuk figyelmünket, a számtalan zörej közepette is, az összeütköző hatások sűrűjében, a távoli hangokon túl, és mindenen keresztül, amit csak látásunk érzékelhet, hamarosan valamiféle csendes zsongást észlelünk, mint könnyed és alattomos fuvallatot, amelyet a jelen állandó előrehaladása okoz a csendben.

Claudel azt mondja, hogy a csillagok neszeznek. ő a csillagos mennyboltot égi szamovárnak nevezte.

A folyton tovaáramló jelen rezegheti a csendet. Az idő telik, a jelen halad, az élet múlik, a csend rezeg. És mi is reszketünk, megreszketünk a félelemtől, mert ez a haladás, ez az időmúlás, ez a vibrálás, amely áramlik és tovaszáll, ez a mozgás visszavonhatatlan és a legvégén az elmúlást találjuk.

Mikor tudatára ébredünk ennek a tragikus "gurulószőnyeg"-nek, amelynek a vége a "fekete szakadék"-ba nyúlik, összeszorul a torkunk, a vér a fülünkben dobol. Az ember szinte bezárva érzi magát, mintha nehéz takarók között fuldokolna. Megállni lehetetlen, a gépezet megindult. Ez a csend,ez a jelen,az észleléseknek ez a végtelensége, amely minden oldalról hat, megriaszt és szorongás markolja szivünket. Nem marad más hátra, mint egy szélsőséges, haszontalan, csalóka, de megnyugtató magatartásba menekülnünk: megtörni ezt a csendet, összekuszálni ezt a jelent. Tehát: elkezdünk beszélni, zajt ütni; eszméket hirdetünk, szenvedélyesen politizálunk, vitázunk az egyikkel, verekszünk a másikkal. Reakcióképpen az elmúlás felismerésére, igyekszünk tudatosítani magunkban az életet. A valódi cselekvés már nem elégit ki; mozgalmasságot, izgalmakat keresünk. A jövőbe tekintünk, a múltra emlékezünk, de a jelenről éppúgy nincs szó, mint ahogy akasztott ember házában nem beszélünk kötélről. Jobb egy olyan világban élni, amelyet hangokkal,

16