Vallentin, Maxim: A rögtönzéstől a színdarabig - Korszerű színház 30. (Budapest, 1961)

Az értelmező etűd

szálon mult? De hála istennek, csak a kalap volt. 'Hát ennek vége!' Egyszerre százféle arca volt ennek a mondatnak. Komoly, vidám, durcás, kedélyes arcokat tudott magára ölteni ez a mondat, ugyanolyan arcot ölthetett magára, mint az ember, aki kimondta. Ce ennek a mondatnak a lehetőségei még ezzel sem merültek ki, vissza tudta adni ugyanis a beszélő arca mögött rejlő legmélyebb érzelmeket is, tekintet nélkül arra, hogy az illető beszéd közben milyen arcot vágott.Sokszor a szavak igazabbak, becsületesebbek voltak, mint a beszélő arca, aminthogy megfordítva, hazudni is tudtak, miközben az emberi arc igazat mondott.Tehát az is döntő volt, hogy ki kinek mondta a mondatot és milyen helyzetben mondták.

Ezzel a kis mondattal megint lemerültünk az ember mélységeibe, megláttuk sokrétűségét, azt a sokrétűséget, amely az ember arcán tükröződik és szavaiban ott lebeg, még akkor is, ha az egyik árnyalat az uralkodó. Minden mondat születhetik egyetlen vagy több gondolatból, vagy akár a gondolatok és emlékek tömegéből. Tehát szavakba foglalhatnánk és kimondhatnánk sok olyan gondolatot, amelyek egyetlen tárgy vagy ember körül képződnek. Mostani feladatunk azonban éppen abban állt, hogy bár sok gondolatot épitsünk egy bizonyos dolog köré, de minden gondolatunk, emlékünk, álmunk ebbe a mondatba torkolljon és innen csengjen ki:*Hát ennek Vége!*

Milyen tartalmas lehet igy a legbanálisabb szó - egy szó, csak egyetlen szó, de mi minden is lehet egy szó! Mit okozhat egy szó, és mi mindent tehet ismét jóvá egyetlen kis szó!

'Maradj itt!’ üj szó, uj mondat! De ezt a mondatot már nem éreztük olyan idegennek, mint első gyakorlatunk mondatát. Fantáziánk rögtön régi ismerősként fogadta be és bevált módszer szerint kérdezte tőles ’Maradj itt’, kicsoda mondott ki téged, vajon ki mondhat téged? Vajon milyen helyzetben mondtak már ki téged, te mondat? ’Maradj itt,- 93 -I