Vallentin, Maxim: A rögtönzéstől a színdarabig - Korszerű színház 30. (Budapest, 1961)

A rögtönzésről

mény környezetének változtatása során mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy minden helyzetgyakorlat sikeréhez szellemi előmunkálat, lélektani és sokszor történelmi tudás szükséges, amelyet már előbb el kellett sajátítani. Â szereplőknek megbeszéléseket kellett tartaniuk, kölcsönösen meg kellett állapodniuk jelenetük és az ábrázolt alakok feltételeiben.

Az előkészületek tehát szélesedtek, a jelenetek tartalma többrétű lett ; a kitűzött feladat azonban ennek ellenére egyszerű maradt, a szereplők ezután is átadták magukat a sodrásának. Tudták,hogy a megadott helyzet alapján még előre lefektetett cselekménysor nélkül is képesek lesznek a helyzetgyakorlat feladatának megoldására. A gyakorlat kiindulási helyzetét fantáziájuk segítségével olyan világosan kellett látniuk,hogy ebben az elképzelt helyzetben valóban élni is tudjanak, mert hiszen átélték azt. Ebből az élményből keletkeztek azután a helyzetgyakorlat feladatát szolgáló cselekvések és megnyilvánulások.A helyzetgyakorlat feladata tehát rögzített volt, de a feladat teljesítéséhez vezető ut a rögtönzés birodalma maradt. A kitűzött feladatokat azután többször megismételték, a mindig megújuló átélés érdekében szigorúan mellőzve a már egyszer járt utat. így tehát már az újbóli átélést ’gyakoroltuk be’. Ebben a szakaszban a helyzetgyakorlatok természetesen minden alkalommal másként alakultak. De éppen ez volt a szándék. Abban a pillanatban, amikor valamelyik helyzetgyakorlatnál a puszta ismétlődés kisebb vagy nagyobb veszélye fenyegetett, bonyolítással, egyszerűsítéssel, kiélezéssel stb. változtattunk a kitűzött feladaton. E jelenetek során természetesen csak akkor beszéltek, ha a beszédet a rögtönzött játék az ábrázolt alak szempontjából megkövetelte és ezáltal szervessé tette.

Csendes mosollyal gondoltunk most már csak vissza hajdani nagy szerepeinkre, monológjainkra és dialógusainkra! Ha most valaki felszólított volna bennünket: ’Ugyan- 7 -i