Vallentin, Maxim: A rögtönzéstől a színdarabig - Korszerű színház 30. (Budapest, 1961)

A szereplők közötti kapcsolatok

elképzelés csontvázát inakkal és izmokkal lássa el, amenynyiben megkísérelte teljesen felderíteni a szereplők kapcsolatait és ott, ahol a Cervantes-szövegben ezek hiányoztak, maguk szőtte szálakkal pótolni. Most már többé nem alkimista módon kotyvasztott, homunkulusz-szerü "rendezési ötleteket" bontottak ki, hanem alakokat nemzettek. Nemzettek, mert a megszületésig még sok idő volt hátra.

Módszerünkhöz tartozik, hogy a szerep kialakulását nem burkoljuk misztikus ködbe, hanem a folyamatot a fiatal művészek előtt, érettségüknek megfelelően, leleplezzük. Itt a pedagógus és a rendező ügyességén múlik - mert minden rendezőnek pedagógusnak is kell lennie -, hogy a kérdések megválaszolásánál a feleleteket pontosan a kérdésekhez alkalmazzák és legfeljebb egész kevéssel haladjanak túl rajtuk, csak annyira, amennyire az a kérdezőnek hasznára van. Akkor a kérdező a válaszokat saját tapasztalatainak érzi, amelyek önálló alkotó következtetéseket és teljesítményeket eredményeznek.

A szót ismét egyik növendékünk, most már az együttes tagja veszi át, hogy a szereplők közötti kapcsolatok egy részét feltárja:

"’A drámai cslekemény egyik előfeltétele az emberek közötti kölcsönös kapcsolat. Az alakok kapcsolatba akarnak kerülni egymással és a némán résztvevő nézőt is bevonják ebbe a kapcsolatba* - irja a ’Német Sztanyiszlavszkijkönyv’.1' Szerepeink megformálásához tehát most meg kellett teremtenünk ezt a kapcsolatot, ki kellett olvasnunk a költő szövegéből és tovább kellett szőnünk; ezekben a kapcsolatokban mindennek benne kellett lennie: a szövegnek és a szövegmélyének, a tudatnak és a tudatalattinak, a tizenhatodik század társadalmi valóságáról szerzett tudásunknak és

GAILLARD, Ottofritz: Das Deutsche Stanislawski-Buch. /Berlin, Aufbau-Verlag. 1948./ - /A ford./- 55 -