Vallentin, Maxim: A rögtönzéstől a színdarabig - Korszerű színház 30. (Budapest, 1961)

A művész erkölcsi felelőssége és bűntudata

hogy keresse. Művészete parlagon hevert. Végül viszonyt kezdett egy falubeli parásztlánnyal, Gioiával. Renata hallgatott, mert nem volt ereje, hogy segitsen rajta.

A szobrászt egyszer gyűlölet és dac fogja el Renátával szemben és ebben a hangulatban hozzáfog kedvesének, Gioiának szobrához; ezzel akarja legyőzni önmagában felesége néma árnyékát, amely mostanáig mindig megakadályozta végső egyesülését Gioiával. Müve nem sikerül, mire szemébe vágja Renátának a szörnyű vádat, hogy megölte művészetét. Azután Gioiához megy és teljesen átadja magát szenvedélyének.

Amikor hajnalban visszatér, feleségét holtan találja. Az asszony öngyilkos lett, mert nem birta tovább erővel. A férfi ekkor összetörik. A kihivott orvos tompa kétségbeesésben találja, minden külső benyomásra szándékosan és akaratlanul is érzéketlen. Az orvos kiállítja az asszony halotti bizonyitványát és elmegy.

Ezek voltak az előzmények, amelyek az etűd kiindulási helyzetéhez vezettek. Itt kezdődött az etűd:

A szobrász felesége halottas ágyánál ül, fejét kezébe temeti. A mind nyomasztóbb bűntudat lelki képei elől menekülve felugrik, tekintete felesége arcára tapad és lassan teljesen rabja lesz a holt arc mindenttudó szépségének. Betegségnek és gyengeségnek nyoma sincs rajta, vonásai tisztán sugározzák Renata személyiségét. A szobrász ekkor elánul': "A halál minden értéket felnagyitott. " Nézi, majd alvajáróként, Renata képével eltelve, Gioia rosszul sikerült szobra elé lép; ez a benne rejlő kép ellentmondásban van a szobor ábrázolta arccal, Gioia arcával. "Nem jó." E szavakkal dolgozni kezd a szobron,letörli kedvese vonásait és halott felesége képmását mintázza az agyagba. Munka közben fájdalma feloldódik, zokog és Renata kialakuló képmásához beszél; amikor nevén szólitja a szobrot, úgy hiszi, eljutott a felismerésig: "Renata - Renata‘S - aki ujjászü-Renascitur=ujjászületni /latin/. - /A ford./- 13 -r