Vallentin, Maxim: A rögtönzéstől a színdarabig - Korszerű színház 30. (Budapest, 1961)
A rögtönzésről
Ingadozó jellemeket ábrázoló jelenetekben előfordult például, hogy az alakok minden eljátszáskor változtak, noha a szöveg mindig ugyanaz maradt. És azután bekövetkezett az a szakasz, amelynek során lekopott a jellemekről az érzelmi folyamatok csillogása, simasága, eltűntek a finom árnyalatok és végül kiszállt belőlük az élet is. E tapasztalatok alapján arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy minden helyzetgyakorlat előtt értelmileg még fokozottabban tisztáznunk kell a dolgokat. Még többet kell tudnunk a szereplők korábbi, élményünk kezdőpontja előtti életéről, hogy ebből a kezdőpontból azután át tudjunk siklani a játékba. Milyen környezetből jöttek, milyen döntő élmények formálták az ábrázolandó jellemet ilyenné és nem mássá? Bőséges és érdekes előtörténetet kellett kitalálnunk, hogy a játék folyamán az alakok teljes életéből meríthessünk. Különösen nehéz jelenetekhez különleges gyakorlatokat is kerestünk, hogy segítségükkel eljussunk az előttünk lebegő jellemek vagy a kívánt környezet ábrázolásához. A közvetlen fő-munka azonban az volt, hogy helyzetgyakorlat-feladatunkat részfeladatokra tagoltuk, az ábrázolandó személy élményfolyamatának bizonyos pontjait az akarat céljává tettük és képzeletünket erre a meghatározott irányra állítottuk be.így a játék folyamán is érvényesült a szellemi előkészület során meghatározott ’mintha’-támaszpontok érzése. Minél többet próbáltunk és játszottunk ilyen módon, annál mélyrehatóbban merítettünk az élményből. A rögtönzésből származó, meghatározott szövegű etűdjeinkből azonban még valamit tanultunk, ami nem kevésbé fontos: amikor leirva láttuk a szöveget, az többnyire nagyon gyatra volt, és olyankor sosem értettük, hogyan is tudtuk lekötni vele néző és biráló hajlamú kollégáinkat. Ebből megtanultűk,hogy a színpadon a kimondott szó egyedül nem képes betölteni feladatát, hanem azt csak a belső élmény, az átérzés hordozhatja. Etűdjeink drámai feszültsé- 9 -
