Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)

Hozzászólások

HOZZÁSZÓLÁSOK John Arden drámaíró - Anglia Nem nagyon szeretem az ilyen kérdéseket. Inkább alkotó vagyok, mint kritikus és nem hiszem, hogy az én feladatom lenne a szinház jövendő tendenciáit megjósolni. A szinház olyan művészeket egyesit, akik megannyi egyéniség és munkásságuk pályatársaik befolyása alatt áll, akiket viszont ugyanakkor ők is befolyásolnak. Ám az, hogy végső soron, a személyek valamelyike mit fog irni, olyan sok tényezőtől függ (magánjellegűtől és közösségitől egyaránt), hogy bármiféle jövendölés e téren veszélyes lenne részemről. Még azt sem tudom, hogy magam holnap mit fogok csinálni. A realizmus olyan szó, amelyet mindenféle ember mindenféle dolog kifejezésére használ. Néha a naturalizmus szinonimájaként alkalmazzák, amelyet én az emberiség felületi magatartása aprólékos ábrázolásának tartok. Ám épp igy alkalmazható olyan

;

egymást ól merőben különböző drámairók munkásságának meghatározására, mint Brecht, Pinter vagy Kopit, akiket általában nem szoktunk a naturalista jelzővel megjelölni. Valamennyi jelenkori szinházi mozgalom egyfajta uj realizmus felé látszik haladni, legalábbis a következő értelemben: amennyiben egyáltalán van ezekben a mozgalmakban valami életképesség, mindegyik arra törekszik, hogy az élet egy olyan aspektusát fedezze fel, amelyet az előző generációk vagy magától értetődőnek vagy tökéletesen mellőzhetőnek tekintettek. Az igazságnak minden ilyenfajta kutatását, azt hiszem,a realizmusra irányuló kísérletnek lehet tekinteni. Azt hiszem, hogy a modern drámairőkat inkább a társadalmi, semmint a pszichológiai vonatkozások ihletik: ez a világ jelenlegi állapotának köszönhető, amelyben az emberek általában mind gyakrabban ismerik fel, milyen gyér sikerrel szervezte meg az emberiség önmagát. A külpolitika ennek csak az egyik aspektusa, a magánvonatkozások, mint a házasság vagy az öregekről való gondoskodás épp ugy napirenden vannak. Egy darabnak,amely hiven tükrözné társadalmunkat, valószínűleg foglalkoznia kellene ezekkel a kérdésekkel. De ezek a törekvések nyilvánvalóan nem zárják ki pszichológiai tanulmányainkat - hiszen egyetlen szociális teória sem válhat be, ha nem alapul azoknak az embereknek a megértésén, akikkel foglalkozik. Saját munkásságomban a szabadság és (vagy) a rend problémáit próbáltam megvizsgálni. Ez egyszerre szociális és pszichológiai téma, amelyet drámailag igen különböző módokon lehet megjeleníteni. Legutóbbi darabomban (

Armstrong utolsó "Jó éjszakát" -ja) egy politikai-történelmi mesével ki-