Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)
A realizmus az Egyesült Államokban (Henry Popkin)
Henry Popkin A REALIZMUS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN Amikor egyik barátomnak azt mondtam, hogy az amerikai szinházi realizmusról fogok esszét irni, sajnálatosnak találta, hogy LeRoi Jones uj egyfelvonásosát, a The Toilet ( A toalett ) cimü darabot még nem láttam és munkámat ennek ismerete nélkül kell elvégeznem. Vajon miért látszik a The Toilet az amerikai realizmus legújabb eseményének? Azért, mert a darabban olyan szavak fordulnak elő, amelyeket még sohasem ejtettek ki amerikai szinpadon és amelyek obszcenitásban túllépik a jelenlegi szinházi szókészletet. Rendőrségi közbelépésre számitanak, de ez talán csak a vállalkozók túlzott optimizmusa, hiszen a New York-i szinházban a rendőrségi cenzúra több évtizede ismeretlen fogalom. LeRoi Jones, aki az elmúlt évadban Dutchman ( A hollandus ) cimü darabjával sokat igérő adottságokról tett bizonyságot, azt állítja, hogy a drámaírók a köznyelvet illetően következetesen hazudtak a közönségnek: megnemesitették azt a szinpad számára,gondosan megtisztogatták a közönség Ízlésének megfelelően. Jones el van tökélve, hogy korrigálja ezt a hamis perspektívát. Én tanulságosnak találom, hogy Jones ujitásait a drámai nyelv terén az utolsó divatnak tekintik az amerikai realizmusban. Jones kétségkívül nem az egyetlen, aki a való élet nyelvén ir, aki egyesíti a szalon- és a konyhanyelvet, továbbá a metrófolyosóét (a Dutchman ben) és az illemhelyét (ahol a The Toilet játszódik). Más drámaírók is irnak a manapság közhasználatú nyelven: hát ők nem éppenugy realisták akkor? Valahol az angol nyelvterület országaiban kell, hogy éljenek emberek, akik Arthur Miller, Paddy Chayefsky, John Osborne és Terence Rattigan szereplőinek nyelvén beszélnek. Chayefsky dialógusait gyakran épp azért is kifogásolják, mert túlságosan hasonlítanak a való élet nyelvéhez, miközben nem az obszcenitástől, hanem az unalomtól félnek. A bukás után nal kapcsolatban pedig attól tartottak a kritikusok, hogy Arthur Miller vajon nem tul hűségesen idézi-e fel magánéletének valamennyi unalmas beszélgetését, egy farizeussággal színezett személyes védekezés őszinte következetlenségével. A Jones által felidézett valóság talán igy vagy amúgy reálisabb, mint Chayefskyé, Milleré vagy Rattigané? A szinházi realizmus szempontjából a válasz: igen. A realizmus mindenkor az újdonság bizonyos elemével szolgált. Mindig a valóság egy olyan zónáját tárta fel, amelyet eddig magunk elől is eltitkoltunk, amelyet valamifajta diszkrét összeesküvés eleddig távoltartott a regénytől és a színdaraboktól. A csatatér szün-
