Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)
A realizmus az Egyesült Államokban (Henry Popkin)
telén változik és a realizmus egyik jegye, egyik csalhatatlan ismérve éppen az a benyomásunk,miszérint most folyik a végső ütközet és (egy oklahamai dal szavaival élve) "Ennél tovább már nem mehetnek". Valahányszor a realizmus méltó a nevére, a kritikusok felfigyelnek és teljes harci készültségbe lépnek, a régi gárda pedig melegen ünnepelni kezdi a realizmus utolsó előtti megjelenési formáját. Ha egy, a szinházi realizmusról szőlő esszé Ibsen felmagasztalásával kezdődik, ez egyúttal már jelzi az utána következő tételt: hogy ti. Ibsen vivta az utolsó, pártfogást érdemlő csatát és hogy valamennyi őt követő ujitő az újdonságot csak önmagáért keresi. Nem véletlen, hogy az amerikai irodalmi kritikusok közül az egyik legkonzervativabb, a néhai Van Wyck Brooks, aki makacsul rettegett minden újítástól, forró csodálattal viseltetett Ibsen iránt. Ez is azt bizonyitja, hogy Ibsen megnyerte a maga csatáját, de azt is, hogy ez a csata nem a miénk. Néhány csetepaté után az első igazi ütközetet a realizmusért az amerikai szinházban Eugene O'Neill vezette, aki a lélekben kutatva ujitott, miközben reprodukálta a köznyelvet és figyelmet szentelt a társadalom alsó osz tályainak. De az élet megy tovább és ma, alig néhány évtizeddel később, leginkább "pszichologikus" darabjainak pszichológiája is felületesnek tetszik, "realista" dialógusai hamisan csengenek (amit azzal a ténnyel magyaráztak, hogy mindvégig aprólékosan adta vissza az ifjúkorában hallott köznyelvet) és portréi néha a music hall-ok hagyományos típusait idézik. De 1920 táján O'Neill még az amerikai szinház avantgárdé-jához tartozott és követői számára lehetővé tette, hogy vívmányait megszilárdítsák. Ennek az évtizednek egyik legfrappánsabb ujitása Maxwell Anderson és Lawrence Stallings What Price Glory? c. darabjának szentségtörő nyelve volt. Ez a mü az első világháborúról szól és dialógusait ma már igencsak fakónak érezzük. A közelmúlt amerikai drámájában a realizmus főként a pszichológiai igazság keresésében és a szokatlan magatartások ábrázolásában jelentkezett. Tennessee Williams és William Inge azzal a móddal, ahogy merészen tárgyalják a szexuális problémákat és védelmükbe veszik az individuális szabadságot, messze maguk mögött hagyták O' Neillt. Olyan témákhoz szoktattak hozzá bennünket, amelyek mindeddig száműzve voltak a mi szinházainkbőlj nem azért,mert bárki is a cenzúrától félt volna,hanem, mert senki sem fedeztefel bennük a "szórakoztatási érték"-et. A vágy villamosa nimfomániás hősnője, a homoszexualitás sal gyanús it ott férj a Macska a forró háztetőn c. darabban, aki nem akar a feleségével hálni, a fiatalember Az ifjúság édes madará ban, akinek a függöny legördülésekor a kasztrálására készülnek ezek mind uj alakok az ám erikai drámában. Bizonnyal nem reálisabbak, mint más szinházi hősök, de realistábbak, mert ujak a szinpadon. Williams 1950 után drámairodalmunkban a realizmus úttörője volt, de manapság már kevés meghökkenést vált ki. Midőn arra biztat bennünket, hogy a kannibalizmust és a méheltávolitást mint az élet reális tényeit fogadjuk el - immár kevés ellenkezéssel találkozik. Sőt, feltehetnénk magunknak azt a kérdést is, hogy a hullagyalázás (amelyet Inge legutóbbi darabjában,a Natural
