Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)

Realizmus? Valami dereng... (Bogdan Korzeniewsky)

valamennyi elolvasását. Ezzel az egyszerű fogással Napóleon megölte a klasszikus tragédiát. Victor Hugónak csak el kellett temetnie. Atörténelem kereke megfordult és hasonló gondok kezdték foglalkoztatni korunk politikusait is. Azok, akik meghóditották a hatalmát - éppen olyan ujkeletüen, mint Napóleon -, égtek a vágytól, hogy az élet minden megnyil vánulására kiterjesszék azt. Nyilatkozataikban, amelyekben a valóság szuverén értelmezésére törekedtek, mindig volt valami, amit a művészetnek cimeztek és amivel egyfajta hivatalos és kötelező poétikát hoztak létre. Ezekből a direktivakból mindig egy szigorú normativ poétika rajzolódott ki, amely mélyen behatolt a mü szerkezetébe is, noha azt állitotta, hogy főként a művészi munka politikai hatására szorítkozik. A szinház ezekben a dekrétumokban hosszú ideig megkülönböztetett helyet foglalt el, mert - ugy érzem, némi túlzással - sajátosan alkalmasnak Ítélték, hogy kollektiv emóciókat váltson ki. Az állam által átvett irányitás egyébként is megkönnyítette a közvetlen beavatkozást. Ugy gondolták, ezen a terület en alkalmazhatják a leghatásosabban azt a tételt, hogy a politikailag felelős személyeknek kell meghatározni a mü tartalmát, mig a művészek egy étlen gondja megtalálni a legmegfelelőbb kifejezést - azaz egyetlen problémája a forma. Az effajta munkamegosztás rövidesen rendkívüli nehézségeket tárt fel; számos kísérlet ellenére mindig kiderült, hogy a tartalom és a forma között szigorú kölcsönös összefüggések állnak fenn. Az elérendő hatástól függően, még egy kisértet is kénytelen kecses vagy rémisztő formát ölteni - aszerint, bogy elbűvölni vagy ijeszteni akar-e. Megszületett tehát a tartalom és forma egységének hivatalos doktrínája, amely kétségkívül egyike volt a legszörnyűbb fenyegetéseknek, amely valaha is a művészetre nehezedett; ez felhatalmazta a politikusokat, hogy hatalmukat a formára is kiterjesszék. Ezt Napóleon elszántságával vetekedve meg is cselekedték. Semmi kételyt nem tűrtek arra a jogukra vonatkozóan, hogy csalhatatlanul és véglegesen nyilatkozzanak, vajon az emberiség átalakításának szolgálatában az egyes stílusok kártékonyak avagy hasznosak-e. A valóság utánzása ily módon jónak és hasznosnak Ítéltetett. A hűséges reprodukálás alapelvéhez ragaszkodó és a "tükrözés" hivatalos elméletének engedelmeskedő polgári realista dráma egyeduralomra jutott. Egyéb érdemei mellett ne feledjük azt sem, hogy a meglehetősen szűk művészi élménykörrel rendelkező poHtikusok ehhez szoktak hozzá. Ezt a drámát, amely egy elmúlt korszakhoz és egy más társadalomhoz tartozott, apró korrekciókkal követendő példaképnek nyilvánították. Sokáig ugy látszott, hogy ha lelkiismeretes pontossággal megőrizzük az alapelvet, elegendő egy szalon falai helyébe egy üzem falait helyeznünk, a tiszteletreméltó kárpitozott bútorokat gépekkel helyettesítenünk, a házastársi konfliktust pedig munkáskonfliktusokkal felcserélnünk, és akkor végre olyan színházat kapunk, amely jól tudja szolgálni a nagy fordulatok korának embereit. Akárcsak Napóleon idejében, sok önkéntes jelentkezett e program