Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)

Realizmus? Valami dereng... (Bogdan Korzeniewsky)

megvalósítására és a hivatalos darabok száma még nagyobb volt, mint az első császárság korában, mint ahogy a fejlődésnek megfelelően törvényszerűen a teljesítmény is növekszik. Különböző fesztiválok alkalmával számos ilyen darab nyert dijat és kitüntetést. A végeredmény ismeretes. Ugy gondolom, hogy a jövő irodalomtörténészeit az űrrepülőkéhez hasonló kemény kiképzésben kell majd részesiteni,hogy károsodás nélkül ellent tudjanak állni ezen termékek olvasásának. Mig a realizmus ebben a kalandban magas és hivatalos elismerést élvezett - maga a szó minden tekintélyét elvesztette. Olyan komikus és anakronisztikus lett, mint például az a szó, hogy "fűző". Mindkettő legfeljebb jókedvű csodálkozást vált ki: hogyan is lehetséges az, hogy emberi lények egy, a természetes szépségideáltól ilyen távoleső eredmény érdekében igy kinoz ták magukat? Ebben a formájában a realizmus már nem vált ki gondolattár sitásokat az igazsággal. Miután az, amit egy teljes század folyamán realizmusnak tekintettek, megszűnt realizmus lenni, akkor hát mi a realizmus? Ebből a kérdésből némiképp hiányzik a tapintat (akasztott ember házában nem beszélünk kötélről). De a tapintat nem tartozik a művészet legfőbb erényei közé, mert minden jelentős művészi teljesítmény proklamáciőval kezdődött, amely megvetéssel fordult az addig köztiszteletben állt alapelvek ellen, tehát neveletlenségről tett bizonyságot. Mi tehát napjaink realizmusa? A válasznak semmiképpen sem kell abszolút pontosságra törekednie. Ellenkezőleg, inkább széles látókörről és szabad szellemről kell tanúskodnia. Korunk állandó forrongásban, a stabilitással merőben ellenkező állapotban van. Nem dolgozott ki mindenki számára érvényes poétikát, de még a vetélkedő csoportoknak sincs saját poétikájuk -jellegzetességét tehát inkább az egyéni poétikák sokasodásában ismerhetjük fel: Minden alkotónak megvan a sajátja, valamennyi teljes függetlenségre törekszik, ami majdhogynem az esztétikai anarchia győzelmét jelenti. Mindebben az alkotó egyéniség lázadását láthatnánk, korunk civilizációjának nivelláló hatása ellen, ha ez az értelmezés nem ütköznék a materialista iskola szociológusainak ellenkezésébe, akiknek szemében csak egy idejét mult jelenség jellegzetes bomlási tünetéről van sző. Akármi legyen isaz oka, az esztétikai áramlatok ilyen szétszóródása közepette hogyan ismerhetjük fel a formáknak és véleményeknek ilyen sokaságában azt,amit nehéz meghatározni, de könnyű példákon bemutatni:a realista elemeket? Hivatkozhatunk hasonlóságokra a régi és az uj művészet között. Mert a kontinuációk vitathatatlanok; megnyilvánul ez Csehov darabjainak jelenlegi nyugati divatjában; abban az érdeklődésben, amelyet a "dühös" angolok Sztanyiszlavszkij módszere iránt mutatnak; az amerikai dráma nyers szociologizmusában és pszichologizmusában, amely dráma újfent "életkivágásokat" mutat be; a Bergman ál-