Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)

Realizmus? Valami dereng... (Bogdan Korzeniewsky)

masak az uj tartalmak tolmácsolására. Ezek a drámairők inkább kompromittálták a realizmust, semhogy meghosszabbították volna létét. Másrészt ez a művészi forma, amely megmerevedett, de korántsem tünt el, határozott reakciókat váltott ki. Kevés hanyatló stilus részesült olyan könyörtelenül gúnyos üldözésben,mint a polgári szinház Eugène Ionesco részéről. Ennek a szerzőnek az antiszinháza teljesen a realizmus hagyományos konvencióira épült. A valóság reprodukálásának valamennyi külsőségét megőrizte; a csúnya és szükségtelen bútorok továbbra is eltorlaszolják a polgári ház öreg helyiségeit; az emberek, akiket ezek a falak körülzárnak, olyan csodálatosan banális nyelven beszélnek, amely felkeltheti a "köznapiság" egykori vadászainak posthumus féltékenységét - azokét, akik piszkos kis noteszeikbe a jellegzetes kifejezések egész garmadáját jegyezték fel, mégsem tudtak megszabadulni az "ir odaírnia s ság" -tői. De ezekben az áporodottságtől terhes szobákban gombák tenyésznek, ajtók repülnek szanaszét egy állandóan növekvő holttest hatalmas lábainak nyomásától; és a hulla növekszik, növekszik, mignem elfoglalja az egész lakást. Végül, a negyedik felvonásban az évek óta halott test és gyilkosa meghökkentő tréfákat engednek meg maguknak. De az első három felvonás, mint szinte valamennyi Ionesco-komédia, kifogástalanul valósitja meg az antiszinház tételeit, önmagát a szembeszökő abszurditás demonstrációjává avatja. De miféle abszurditásé? Azé, amelyik a művészetnek ettől a formájától elválaszthatatlan, vagy az életé? Mindkét állitás elszánt és ellentmondást nem tűrő hiveket találna. Mi megelégedhetünk annak m egállap itásá val, hogy a szerző, tételének igazolása érdekében, bru-' tálisan kompromittálta azt a stilust, amely hosszú évekig féltékeny egyeduralmat honosit ott meg a művészi igazság birodalmában. Egy Ionesco merészsége csak egy kiöregedett uralkodóval szemben foganhatott meg, akinek elgyengült keze már rosszul fogja a jogart. A polgári realista szinház elértéktelenedése nem kizárólagosan művészeti vonatkozású jelenség: a politikusoknak több részük van benne, mint Ionesconak; ugy kompromittálták ezt a művészi formát, hogy ehhez fogható példát keveset találunk a történelemben. Ámbár megfigyelhetünk egy hasonló jelenséget Napóleon korában. Napóleon féltékenyen őrködött az egészen ujkeletü császári tekintély konszolidációja felett és kérlelhetetlen harcot inditott a születő polgári szinház ellen. Egy dekrétummal bezáratta a bulvár színházakat, lázítóknak ítélve őket, mert a hatalmon levőket olyannak mutatták, mint akik kicsinyes gondokkal vannak elfoglalva és igy közel állnak a kisemberekhez. Ezzel egyidejűleg Napóleon Talmánál tanulmányozta a gesztus művészetét: az ókori hősökhöz hasonló felsőrendű embernek szeretett volna látszani a nép szemében. A művészettől azt kívánta, hogy a szerepi ők klasszikus fennköltségév el ne takarékoskodjék. És a művészet alázatosan engedelmeskedett, mert a tekintélyuralmi rendszerek mindig megtalálják készséges kiszolgálóikat. Igy aztán napvilágot látott néhányszáz Oidipusz és Oresztész: az unalom, amit egyébként ezek a tragédiák árasztanak, olyan halálos, hogy a rendkívüli SZÍVÓS ságukról közismert irodalomtörténészek kötélidegei sem képesek elviselni