Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)

Realizmus a jelenkori angol színházban (Laurence Kitchin)

diplomával a zsebében cukorkaárus bődét tart fenn egy vidéki piacon. Ezek közül egyiket sem tűrte volna meg egy West End-i szinigazgatő. A Dühöngő ifjúság eképpen egy lépést jelez a realizmus felé és érdeme főként az, hogy módot nyújtott egy uj generációnak a szinpadi kifejezésre. Arden, Wesker és Pinter mást képviselnek. Mindhárman a londoni és vidéki táj szólás, valamint a népi ritmusok elmélyült ismeretével rendelkeznek. Alá kell húzni a dialógus-szövés fontosságát, mert ez a fordításban elvész. Ezek a szerzők a dialógust tudatos ügyességgel választják meg és szerkesztik, mignem azt a drámai hatás lényeges elemévé teszik; márpedig 1956 előtt a nép nyelve a varieték vagy az epiződisták, például a West End-i darabok mulatságos cselédsége számára volt fenntartva. A komoly szinház ily módon kiaknázva a népnyelv fontos területeit, jelentékenyen növelte birodalmát. Ez a nyelv sem "realistább", mint az arisztokratikus vígjátékoké, de az angol tájnyelveket nemcsak bizonyos archaikus elegencia, hanem a festői és konkrét képalkotás is jellemzi. Wesker és Rudkin darabjai a norfolki és staffordshire-i paraszti közösségekről döntő és ugyanakkor lefordíthatatlan példái ennek a gyakorlatnak. Az Egy csepp méz

ben a lancashire-i beszéd gazdag zamata különbözteti meg Delaney darabját a Miss Horniman korabeli manchesteri drámaírók müveitől. "Ugy irok - mondta Miss Delaney -, ahogy az emberek beszélnek." Ha a dialógusról áttérünk a rendezésre és a diszletekre, nyilvánvalóvá válik ezeknek a drámairóknak az orientációja. Istálló, ahol a katonák a földön hevernek felszerelésük mellett (Arden). Egy étterem konyhája befütésre váró kemencékkel, vagy katonai repülők szállása egy kiképző táborban (Wesker).Piszkos szoba két vasággyal (Pinter). A diszlet természete a szereplőket is előre jelzi: katonákat, konyhai személyzetet, csavargókat. Ezeknek a szerzőknek nem sok közük van Ibsenhez és Csehovhoz, annál több Gorkijhoz. Ez utóbbi, Synge-gel együtt, minden bizonnyal egyik forrása az utóbbi évek angol realizmusának. Tekintélyrombolása és tisztelete a helyi nyelvjárások iránt Synge-tői, rokonszenve pedig a társadalom számkivetettjei és a komor szinhelyek iránt Gorkijtól származik. Amikor 1962-ben a Royal Shakespeare Company bemutatta az Éjjeli me- nedékhelyet, a Times egyik kritikusa "az irodalmi realizmus Gorkijtól eredő hulláma" -ról és a "törekvések és a sivár valóság közötti egyensúly"-ről beszélt. Erre a nagy hatást kiváltó angliai ősbemutatóra azonban csak mintegy hatvan évvel a moszkvai premier után került sor. Honnan származik tehát Gorkij befolyása az uj angol drámára? A válasz biztos: az Egyesült Államokból - hála a közös nyelvnek. Pontosabban: O'Neill realizmusa és a Módszervolt a forrás; már pedig Gorkij mindkettőre erősebb hatással volt, mint a megelőző félszázad bármelyik nagy realistája. A beszivárgás megindulasát megint csak módunkban áll meghatározni: a Jön a jeges előadása 1958-ban váratlan vonzerőt gyakorolt a fiatalokra; a darabot az Arts Szinházban mutatták be, ahol később az Éjjeli menedékhely is szinre került. Az uj angol drámairőknál is gyakran fellelhetjük az orosz remekmű