Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)
Nyílt realizmus (Bernard Dort)
kert re). Semmi kétség^jó néhány más drámairót is említhetnénk itt; fiatalabbakat, mint Vinaver és Gatti és idősebbeket, mint Sartre. Mind a mögött, ami elválasztja őket (nevezetesen ami a formát vagy a szinházi ábrázolás technikáját illeti), nincs-e bennük valami közös is? Igenis van; éppen az a szándék, hogy egyfajta ide-oda való mozgást ébresszenek egyén és kollektíva, a mindennap közvetlen adottságai és a történelem nagy átalakulásai között. Sartre az Altonai foglyok idején Brechtre vonatkoztatva szólt erről, de ugyanígy elmondhatta volna saját vagy az emiitett szerzők munkássága kapcsán is: "Egyszerűen csak azt akarja kimutatni, hogy nincs olyan egyéni dráma, amelyet teljes egészében ne feltételezne a történelmi helyzet és amely ugyanakkor ne hatna vissza a társadalmi helyzetre is, hogy feltételezze azt. Ezért szereplői mindig kettős jelentést hordoznak: megvilágítja ellentmondásaikat, amelyek a kor ellentmondásai és ugyanakkor megkisérli megmutatni azt is, hogy hogyan alakítják sorsukat. Igaz, ritka az olyan francia drámaíró, aki teljes sikert ért el e vállalkozásban: pontosan visszaadni a mindennapit és ugyanakkor a szélesebb történelmi megismeréshez apellálni. Talán egyes rendezőink és tervezőink messzebb mentek ezen az uton. Itt csak Roger Planchonnak egyes klasszikus müvekben megvalósított munkáját idézhetem (pl. a George Dandin és a Második szerelmi meglepetés ). Planchon elutasította a jellemek és az érzelmekörökérvényüségét csakúgy, mint aktualizálásukat és egyszerre folyamodott a miliőnek, a tényeknek és a szereplők gesztusainak és beszédének zsánerképhez hasonló aprólékos rekonstrukciójához, valamint az egész, hatalmas történelmi metamorfózist élő társadalom nagy vonásokban történő felidézéséhez (a polgárok átállása az arisztokratákhoz a Dandin ban, az inasok valósággal társadalmi jellegű követelései a . Második szerelmi meglepetés ben). Igy a néző élvezheti a márkinő és a lovag játszadozásait, de ugyanakkor kívülről is megértheti őket, mint ráérők többé -kevésbé öntudatlan szórakozását (amely azonban komoly,sőt halálos is lehet), amelynek árát esetleg a szolgáknak kell viselni, akik tudják, mit akarnak és ismerik saját érdekeiket. Ez csak egy példa a száz közül. Valójában a fiatal alkotók többségének munkáját kellene elemeznünk. Jean Tassótól André Steigerig, Gabriel Garranon és a Centres Dramatiques Nationaux számos igazgatóján át ugyanaz a törekvés figyelhető meg: egyesíteni a miliő és a kor pontos leírását az ennek a miliőnek és kornak történelmi környezetére vonatkozó reflexiókkal. Ez szcenikai téren naturális tárgyaknak és gesztusoknak egy általános stilizációval való együttélésében jelentkezik. Az olyan tervezők, mint René Allio vagy André Acquart munkássága egyébként igen tiszta képet kínál szá'Lásd; Deux heures avec Sartre. Két óra Sartre-r al, Express 1951. K. 17.
