Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

I. A kritikus

Az ifjú Copeau mint színikritikus kezdte pályáját! rendszeresen számolt be a műsoron lévő darabokról a legtekintélyesebb párizsi irodalmi lapokban. Pályakezdetnek igen szerencsés volt ez; a fiatalember, kinek hivatástudata még nem állapodott meg véglegesen a színház valamelyik konkrét területén, megismerkedhetett a kor színházi termésével és színházi viszonyaival. A kép, amely elébe tárult, siralmas volt: Antoine-nak, a naturalizmus mesterének és Jacques Souehénak, a Théâtre des Arts igazgatójának működésétől eltekintve a legridegebb kommerszializmus. a fényűző bulvárkülsőségek mögött szemérmetlenül kitáruló gondolati-érzelmi sivárság, kíméletlen hajsza az érvényesülés és a pénz után. Ezek a körülmények kovácsolták hajlithatatlanná Copeau egyik legrokonszenvesebb Jellemvonását, az aszketlzmusig menő puritánságot, a megvesztegethetetlen hűséget elveihez s szándékaihoz. Antoine-t tisztelte, de egyetérteni nem tudott vele, Rouché mozgalma még csak csirázóban volt s céljai még meglehetősen kialakulatlanok; ezért aztán Copeau kritikusi tevékenysége eléggé egyértelmű lehet: elvetni a meglévőt. A bemutatóról-bemutatora rá kiosztott recenziók nem is kívánnak sokkal többet: egy-egy darab, egy-egy szerző kizsigerelése már terjedelmi okokból sem teszi lehetővé, hogy a kritikus egyúttal szabatos programot is adjon. Ezért e bírálatokkal nagyjából ma is egyetérthetünk; éleselméjüen, szellemesen, magvasan boncolják szét a bemutatott darabok hazug fogásait, mesterségbeli trükkjeit s a mögöttük lappangó ürességet. A közölt három Írás azonban ennél többet is markol: általános körképet ad a kor színházáról s a téma Jellegénél fogva kifelé is mutat az adott helyzetből. A legegyértelműbb bennük is a helyzetábrázolás; színes és eleven leírásukból megismerhetjük a bulvárok színházi életét elvi alapjukban s legfeltűnőbb Jelenségeikben is; a scribe-1 mintára fogant "Jól megcsinált" darabok önmagukat túlélt uralmát, a szinlkritika átlagának elvtelen hajbókolását, a kíméletlen érvényesülési hajszát, amely szintén egy multszázadi Jelszó: a lajos-fülöpi "Gazdagodjatok meg!" égisze alatt tombol, az egész mostoha helyzetet, amely a színházat bár Jövedelmező, de lenézett, müvészeten-klviili iparrá teszi, s Copeau tömör megfogalmazásában, természetes alapelvévé a becsvágyat, "olyan darabot Írni, amely százötven előadást ér meg."

Hogy ezekben az őszinte szenvedélytől és felháborodástól fütött sorokban egy tiszta és határozott, becsületes- 7 -