Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

I. A kritikus

ia a színházat rajongva szerető fiatalember szólal meg, az vitathatatlan. Egyben érdekes megfigyelni, hogy e sorokat már csaknem szétfeszíti egy újító szándék, valamilyen útkeresés, és valóban, Copeau egyetlen ekkori olvasóját sem érhette meglepetésszerűen, mikor ez az ifjú három-négy év múltán egy színházi mozgalom élére állt. Szándékainak nemessége, igényessége felől sem lehet kétség; a színház sárbatiport méltóságát emeli fel az olyan meghatározásokkal, nint: "a dráma az emberiség összetett képmása". A drámának, aint irja, "a világ igazságát, a világ félelmetes és bonyolult eleven szépségét" kell magába fogadnia; kissé elvont, le lelkes és lelkesítő posztulatumok s korukban oly egyedülállók,hogy az olvasó már csak ezért is feltételezi: minden bizonnyal konkrét elképzeléseket 1 hojcc oak magukban. Ugyanakkor az olvasó kissé megütközik a tanító célzatú dráma elleni szenvedélyes kirohanáson, amelyet Copeau még egy felettébb vitatható Flaubert-idézettel is megtámogat; szeretne vitába szállni azzal is, hogy a drámaírónak "csak látnia kell" és helytelen, ha "a világ távlatait holmi súlyos Ítéletekkel állja el", de arról meggyőződik, hogy itt semmiképpen sem amoralitásról, az erkölcsi szándékok hiányáról van szó és azt is érti, hogy Copeau a tanító célzatot a végtelenül lapos "théâtre utile", a polgárság kis hibáit moralizálgatva, szőrmentén, prédikálva feddő drámaÍrás terminológiáján belül értelmezi. Hogy Copeau ebből az oktatásból nem kér, abban igaza van; hogy ő maga mire akar nevelni, az egyelőre még nem egészen világos. Ez a fiatalember mást akar, újat akar; hogy mit, az nyitott, de minden esetre biztató távlatokat nyújtó kérdés, fehér lap, amelyet majd a leendő "animateur" irhát tele.- 8 -