Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

III. Kísérlet a szintézisre

nyolja a háborún élősködő Ipart; dicsőíti a béke jótéteményeit: birodalma a legégetőbb időszerűség. De ebbe a birodalomba táncoktól-daloktól környezve vonul be, s a körülötte lengő káprázatos költészet mindent átlényegit. "A Gráciák elpusztíthatatlan menedéket kerestek - és megtalálták Arisztophanész szivét." íme Platon mondása, amelyet a nagy szatirikus síremlékére szánt.

Volt idő, mikor az ókori tömegnél is nagyobb tömegek igyekeztek rossz utakon, egy zordabb éghajlat szélsőségeivel dacolva az előadásokhoz; amannál talán tudatlanabbak, de nem kevésbé fűtötte őket a hit, nem kevésbé érezték át az esemény ünnepélyességét. Mentek, hogy órákon, sőt néha több napon át állva, részt vegyenek ezeken az előadásokon, amelyeket egy egész félbolyáult város kínált nekik; hisz az előkészületekben közreműködött az egész lakosság: egyháziak és világiak, katonák és jogászok, művészek, kézművesek és kereskedők, fiatalok és öregek egyaránt.

Miért gyakoroltak ezek a színjátékok ilyen vonzerőt az egész környékre?

Mert olyan képeket mutattak: be,mert olyan gondolatokat fejeztek ki, amelyek formájukban és lényegükben népiek voltak és belőlük egy egész nép nyerhetett okulást és szellemi táplálékot.

Mit mutattak hát ennek a népnek?

Megmutatták egy isten életét, szenvedéseit és halálát; egy istenét, süti azért lett emberré, hogy az embereket megmentse. És a nép, melynek elméje a teológusok elképzeléseihez nem tudott felemelkedni, megnyitotta szivét a színjáték előtt, amelytől épülést várt.

Megmutatták neki az oktalanul gúnyolódó tudatlanokat, a hűtleneket, akik hitenagyottá válnak, a gonoszokat, akik