Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

III. Kísérlet a szintézisre

Volt idő, mikor az egész nép magába szállva, megtisztulva készülődött az évenkénti színházi ünnepségre s ezt mindig egy isten védnöksége alá helyezte. A tragikus költők versengését olyan szertartások vezették be és kisérték, amelyek az emberben állampolgári méltóságának érzetét fokozták. Az akkori ifjúság legősibb honi isteneit hivta tanúul férfiúi esküjéhez.

Az előadás formái oly erőteljesek voltak, hogy lelkűk mélyéig megrázták a nézőket. Az összegyűlt polgárok közösségében egyazon szív dobogott és ezt a közös szellemet a város vezetői olyan mértékben tisztelték, hogy nem egy müvet zártak ki az ünnepségből, mert sértőnek, túlságosan hevitőnek vagy túlságosan lehangolónak bizonyult az athéni tömeg számára.

E tragédiák hol valamilyen nagy nemzeti győzelmet énekeltek meg, mint Aiszkhülosz Perzsák cimü müve; hol az erkölcsi törvényt emelték ki, mint Szophoklész Antigonéja: hol pedig a háború borzalmait idézték fel, mint Euripidész tette a Trójai nőkben.

A színpadi alakok olyan hősök és istenek voltak, akiket a homéroszi költészet már a nézők meghitt ismerőseivé tett. Az események a legenda és a történelem eseményei voltak.

A filozófia, amely e nagy példákból sugárzott, emberi filozófia volt; tiszteletben tartotta a sorsot, amelynek csapásai az isteneket sem kimélték; s szigorú volt a zsarnokokkal és azokkal a hősökkel szemben, akiket gőgjük,óvatlanságuk, megittasult önbizalmuk tulröpitett emberi mivoltuk határain,

A komédiának, a mámor leányának merészsége nem tűrt semmiféle korlátozást. Uerész volt tárgyválasztásában,helyzeteiben, nyelvében. Visszájára fordítja, gyakran parodizálja a tragédiát. A köznapi életet festi, az attikai föld, az attikai paraszt életét; szatirikusán mutatja be az erkölcsöket és a politika gerjesztette szenvedélyeket; kigu- 60 -