Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

III. Kísérlet a szintézisre

A NÉPI

SZÍNHÁZ

Nem az első alkalom ez, hogy a színházról Írok. Célom mindig az volt, hogy magasztaljam kihunyt dicsőségét, sirassam elsorvadását és mérlegeljem esélyeit méltóságának visszaszerzésére.

De most első Ízben remélem, hogy szavaim nem teljesen légüres térben hangzanak el. Reményem abból fakad, hogy úgy érzem, mintha a színház visszatérőben lenne a valósághoz; mintha a lényegéhez tartozó sajátosságok újra felbukkannának, helyükre kerülnének és kelendőbbek lennének.

Elég hosszú időn át éltünk-szunnyadoztunk a szakadék peremén. Hozzászoktunk a legádázabb veszélyekhez,felkészültünk a legsötétebb katasztrófákra és ez az állapot csak nemtörődömségre, csak fatalizmusra vezetett.

Ua legalább annyit tudunk, hogy ez Így nem mehet tovább. Balsorsunk könyörtelen Ítéletet mondott eretnekségeink felett.

És azok, akik mindig vádlón mutattak rá a gyengeségre és a bűnre, bárhol találkoztak is velük; azok, akik elszigetelődtek, mert függetlenek akartak maradni; akiket gőgösnek bélyegeztek, mert nem nyugodtak bele a törpe viszonyokba - mindezek talán valamivel nagyobb visszhangra és hitelre lelnek majd annál a nemzedéknél, amelyen annyi felelősség nyugszik és amely érzi már, milyen súlyos munkára hivatott.

Ez a néhány oldal az ifjúsághoz szól.- 59 -