Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

II. A színigazgató

az eszköz, amelyet a Szophoklészok és a Shakespeare-ek, a Racine-ok, a Moliére-ek, az Ibsenek formáltak ki és amelylyel mindvégig be is érték, hogy ez az eszköz kimerült, használhatatlanná vált, ellenáll minden újításnak és egy erőteljes kézben csak összetörik? Nem. De igaz az, hogy a vele űzött hitvány praktikák során elfajult és úgy tűnik, használata tilos bárki számára, aki napjainkban szabadon akar szépet alkotni.

Az elmúlt harminc év folyamán tanúi voltunk, hogy néhány igazi tehetség a színpad felé fordult. Láttuk, hogyan vert gyökeret egyesekben észrevétlen s talán öntudatlanul is az önelégültség: ez a redő, amelyet az első sikerek vésnek az ellenállás nélküli lelkekbe. Ezek az emberek utolsó cseppig kiaknázott és eltorzult tehetségükből üresen kongó hírnevet kovácsolnak és ettől fogva lenyűgözik vele a tömeget. Láttuk, amint mások, akiket jellemük szilárdsága és a művészetük iránti tisztelet jobban felvértezett,inkább odahagyták a színházat; tudták, csak azért nyitott volna kaput előttük, hogy megrontsa őket. Költői lendületük meglassu— dott, ihletüknek szárnyát szegték. És valamennyiük előtt kényszerítő erővel merült fel az alternativa:hallgatni vagy megalkudni.

Hogy elpusztítja a művész tehetségét: ime a modern színpad halálos Ítélete, amely nem tűr fellebezést. És a válasz: a művész ellenérzése, undora - ez alacsonyitja le végképp a mai színházat, ez teszi, ahogy nagyon is pontosan Írták, a "legrosszabb hirü művészetté".

Ui azon akarunk munkálkodni, hogy visszanyerje fényét és nagyságát. Lángész híján ebbe a vállalkozásba elszánt szenvedélyt hozunk magunkkal, tudatos erőt, önzetlenséget, türelmet, módszerességet, értelmet és műveltséget, a jól végzett munka szeretetét és belső igényét. És vajon kiktől- 38 -