Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

I. A kritikus

ba és ezzel hízeleg hiúságának. Könnyű lépést tartani vele: itt minden magyarázatot kap, minden leegyszerűsödik, a megbeszélés mindent megold. Szerkesztésmódja megfelel a régi dráma képletének és pátoszénak változatai semmiben nem múlják felül amazt. A cselekmény fordulatait az okoskodás fordulatai pótolják. Bátran nevezhetjük ideológiai melodrámának. Az agy hideg szenvedélyeit ingerli és a honpolgár azt hiszi, meghallgatásával társadalmi kötelességet teljesít.

Emile Zola 1881-ben ezt irta: "Semmi nem csábítja jobban polgárságunkat, mint ez az állítólagos merészség, amely általában prédikációval végződik."És hozzátette: "Dumas törvényszerűen vált a párizsi közönség bálványává; az megtalálta benne a maga zseniális Íróját, akit képes megérteni és akiről vitatkozhat."

"Mi sem könnyebb - mondja Flaubert -, mint hogy az ember valamilyen egyezményes tolvajnyelv,két-három, közszájon forgó eszme segítségével szocialista, humanista, újító Írónak számítson... Manapság ez a rögeszme: szégyelljük mesterségünket. Egész egyszerűen csak verset Írni, regényt alkotni, márványt faragni - pfuj! Ez megfelelt azelőtt, mikor még mitsem tudtak a költő társadalmi küldetéséről; most az kell, hogy minden műnek meglegyen a maga erkölcsi jelentése, magasabb fokú tanitása; a szonettnek filozófiai értelmet kell adni, a dráma csapjon az uralkodók kezére, az akvarell pedig finomítsa az erkölcsöket. Mindenhová befurakodik a prókátorkodás, a beszéd, a szónoklás, az érvelés valóságos dühe..."

Nem tudom, vajon valóban "szégyelljük-e mesterségünket". Az igazság az, hogy nem értünk hozzá. Manapság mindenkinek eszméi vannak és ezeket összefércelni sokkal könynyebb, mint egy valóban művészi alkotást létrehozni.

Flaubert azt is megjegyezte valahol: a nagy művészetnek nem az a lényege, hogy a közönséget megrikassuk vagy megnevettessük. Hozzátehette volna: az sem, hogy meggondolkoztassuk... legalábbis nem abban az értelemben, ahogy meg- 27 -