Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

I. A kritikus

Mindegy; a ma színpadra kerülő szerzőknek egyetlen céljuk az, hogy színpadra kerüljenek. Elképzeléseikben semmi szükségszerűség; ideiglenesek és formátlanok. Az alakokat az őket játszó színészek képére gyúrják, hisz úgyis ők lesznek az alakok igazi, egyedüli megteremtő1. Ám változ*zanak az alakok, mit számit; fő, hogy a színészek maradjanak.

Választani kell a művészet és a szinház között, mert ez utóbbi megrontja azokat, akiket befogad. Engedni kell, lealacsonyodni ahhoz, ami vagy elfogadott vagy botrányosan feltűnő. Megnevezhetnénk itt egy Írót, akibe hajdan nagy reményeket vetettünk. Befutott. És minden, újonnan bemutatott darabja világosan mutatja, hogyan züllik tovább, immár öntudatlanul. Számára minden siker vereség.

léhát: az eredetiség, az őszinteség, az igazmondás, a stilus, a lelkiismeret méltósága, mindaz, ami a filozófust, a regényírót, a költőt művésszé teszi, a drámairó számára tilalmas. A szinház külön szakma, a szinház üzleti kérdés. Egyedül a szinház vergődik konvenciók, előitéletek, elvont képletek rabságában, csak a szinház nem ismeri el az életet, nem fejlődik s változik az élettel együtt, hanem mozdulatlanul ragad meg a pusztulásban. A "színházi ember" sajátos lény, s letéteményese bizonyos bűvös titoknak: a szakmai tudásnak.Valójában azonban a számszerű többség rabszolgája, annak mulattatását látja el, száműzték a szépség birodalmából és életfogytiglan arra Ítélték, hogy ugyanazokat a bonyodalmakat ismételgesse, ugyanazokat a bohócokat mázolja ki s ugyanazt a darabot alakítsa át újra meg újra, a napi Ízlésnek megfelelően.

A művészek kényszerű tartózkodása azt hiszem, eléggé megindokolja, miért nincs drámairodalmunk.- 25 -