Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

I. A kritikus

semmiséget? Elmondhatjuk: minél tehetségesebb és tekintélyesebb egy színikritikus, annál kevésbé szűkölködik kifogásokban, hogy feladatát könnyen vegye. Fesztelen, sőt hanyag mozdulattal "rázza le magáról"... Azaz egészen azért mégsem tudja lerázni. Jóhiszeműsége forog kockán; és holnap egyszerre csak azt látjuk, hogy szenvedélyesen védelmezi azokat a silányságokat, amelyek iránt tegnap még csak Ideiglenes elnézéssel viseltetett. Ugyanis tiszteletben tartja önmagát és nehogy úgy tűnjék, hogy dicsérő szavai őt alacsonyitják le, inkább úgy tesz, mintha felemelné elismeréséhez azt a művét, amelyhez elismerése szállt le túlságosan mélyre. És azt hiszem, ezen a ponton nincs már nagyon messze attól, hogy valóban összekeverje a jót és a rosszat, és Ítélőképessége rovására próbálja visszaszerezni beosülésünket.

Engedjük meg, hogy a kritikusok elbágyadását részben az alkotók silányságának kell betudni. Dehát nem vesszük észre ugyanakkor azt is, hogy furcsa módon épp az ő puhány lagymatagságuk segíti elő a siralmas drámai termés létrejöttét, elterjedését, sikerét?... Kicsoda ördögi körbe keveredtünk! Kert ha színházunk a legaljasabb gerjedelmek kielégítője lett, ha erkölcsei elfajultak, s a kultúra, az irányítás, a lelkiismeret és az energia még jobban hiányzik belőle, mint a tehetség - hát akkor nem elsősorban szigorú bírálóra van-e szüksége, müveit és becsületes emberre, aki lankadatlanul mutat rá a gyengeségre és a zűrzavarra, aki leleplezi a hazugságokat, aki nagy példákra és tökéletes mintaképekre hivatkozva tisztább és maradandóbb becsvágyót ébreszt az eltévelyedettekben?

És itt olyan kérdéshez jutottunk, amelyet szeretném, ha mindenki döntőnek érezne. Tudni kell, milyen álláspontot foglal el a kritikus és milyen álláspont szerint értékeli az általa jónak tartott müveket; mik a szempontjai, milyen mércéhez viszonyítja Ítéletét, ml az ára megbecsülésének. És erről szólva csodálkozással tölt el egyes Írók magatar- 16