Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

I. A kritikus

A "színházi ember" nem fordíthatja tekintetét a világ felé, szelleme nem nyílhat meg uj érzelmek és eszmék előtt. Tudását csakis a színházból merítheti. Szemét szilárdan a közönségre szegezi és annak mohóságát szolgálja ki ernyedetlenül. Ez a közönség jelenti neki magát a színházat — ez a közönség, amely már egyszer s mindenkorra kinyilatkoztatta Ízlését, lerögzítette a recepteket és azt kívánja, hogy ezek mellett kitartsanak.

Áz, amit "szakmai tudásnak" hívnak, nem az Író bensőjéből fakadó követelmény, hanem külső kényszer eredménye. A szakmai, a mesterségbeli tudás kultusza egyet jelent a közönség bálványozásával. Â mesterség állítólagos titkai és szabályai végső soron nem mások, mint a közönség szokásainak összessége, amelyet ugyanez a közönség rákényszerit mulattató Ira.

is Így elkerülhetetlenné válik, hogy a drámaírót egy szép napon ki ne űzzék a színházból a színészek, akiknek rabszolgája csupán és akik még nála is jobban ismerik a színpadot és a közönséget. Egyre Inkább a helyébe nyomulnak és az ő szakmai tudásuk kiszorítja az övét.Egyesekből szerzők lesznek; mások véleményt nyilvánítanak, ha ugyan nem tolják előre magukat társszerzőkként. A kulisszák zsargonja esztétikai törvények érvényével lép fel. Es vajon nem mondhatjuk-e el, hogy valamennyi bemutatott mű már ma is többékevésbé a színészek alkotása és csakis az ő dicsőségüket, ragyogásukat szolgálja? Tartásuk és fintoraik legalább félre ismerhetetlenUl az ő bélyegüket hordozzák.

A szakmai tudás művészet nélkül, amely megadja létjogosultságát, üresen járó gépezet. A művészet szakmai tudás nélkül, amely erőt és tartósságot biztosit számára,megfoghatatlan lidérc.

11 -