Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

I. A kritikus

ember "tehetetlenséggel" vádol egy maroknyi fukar alkotót, pedig ebből a tehetetlenségből egy kevés náluk is elkelne. Es mindez odáig vezetett, hogy a közvéleményben napról-napra éleződik az elvont megkülönböztetés két elválaszthatatlan fogalom; a művészet és a szakmai tudás között.

Ez a gyászos félreértés sehol inkább nem érezhető, mint a színházban.Negyven évvel ezelőtt az ifjabb Alexandre Dumas már leírhatta a Tékozló atya^előszavában: "Az az ember. aki mint gondolkodó, mint moralista, mint filozófus. mint Író semmit sem ér. drámaírónak még mindig elsőrendű lehet."

Ez a képtelen elv a színház erkölcseit immár teljesen áthatotta/ Kimondván, hogy itt az ostoba fölébe nőhet a lángésznek és az üres mü "jól megcsinált" mü lehet3“/, lealacsonyította a színházat. Ez az elv hívta életre a cinikus mohóságot, a zavaros sürgés-forgást, amelyek terméketlen lendülettel kavarognak a színpadon. A betévedő művész lépten-nyomon müveletlenségbe, tudatlanságba, könnyelműségbe, jellemtelenségbe, undorító érdekhajhászásba ütközik. És undorral adja át a helyet a "szakmabelieknek".

Szakmabeliek lettek a szerzők, a színészek, az Igazgatók, a kritikusok és maga a közönség is. Minden, ami a színházzal érintkezésbe kerül, azonnal összezsugorodik, eltorzul, megromlik ebben a légkörben.

Y /'

Az ifjabb Alexandre Dumas 1859-ben keletkezett színmüvének eredeti cime Un père prodigue.

**/ A "jól megcsinált darab" /pièce bien faite/ volt a XIX. század második felében a francia polgári dráma eszményképe; a Scribe-től származó szerkezeti kánon betartása a sikeres színdarab előfeltétele volt és igen sok esetben elnyomta a tartalom, a mondanivaló érdekeit.

10 -