Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)
III. Kísérlet a szintézisre
válik kivehetővé; először még belemerül a kórus tömegébe, mintha az visszatartaná, aztán lassan kiszakad belőle s végül teljesen különválik. Azután az énekes, aki először hangjával különül el, elkülönül testtartásában is és valamennyien ráfüggesztik szemüket. Még ül, de feje felemelkedik, mellkasa kiegyenesedik. Aztán lassan feláll és helyben mozogni kezd. Lábai elszakadnak a földtől. Mozog. Végül szembefordul a tömeggel, szól hozzá, ingerli és kihivja, mindaddig, amig egy másik énekes is felemelkedik ás a gyülekezet előtt csatlakozik a protagonístához. És létrejön a dialógus, amelyet a kar közbeszólásai táplálnak és támogatnak. Az eszmecsere során alig esik szó többről, mint néhány, nem túlságosan eredeti erkölcsi elvről, a családot és a törzset érintő életszabályokról. De mit számit ez! Hiszen ez a zenélő csoport, amelyet vallási és erkölcsi szükséglet vagy egyszerűen a szórakozásnak és önmaguk közös kifejezésének vágya mozgat és amelyet közös gondolat és dallam hat át; ez az első énekes, aki tehetségesebb vagy szenvedélyesebb a többinél, és kiemelkedve közülük egyszerre csak hangja és arcjátéka révén szembekerül környezetével; ez a második énekes, aki csatlakozik hozzá, hogy párbeszédéé fogjanak, miközben a kórus bekapcsolódik, hogy kommentálja ezt a cselekmény-embriót vagy elmélyítse visszhangját - vajon nem eleven képmása-e ez a régi görögök dityrambikus kórusának abban a pillanatban, mikor méhéből kisarjadt a tragédia? äs vajon nem kiindulási pont vagy legalább támaszpont-e ez azok számára, akik a megújhodás szellemét keresik? És a radikális megújhodás harcosai csak nevetséget aratnak-e majd, ha "ismeret és gyakorlat szoros egyesítésével, tiszta hittel felújítják a kapcsolatot az antik hagyományokhoz és ritmusokhoz és felélesztik - nem,nem a múlt sajátos formáit, hanem - azt a szellemi rokonságot, amely- 106