Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

III. Kísérlet a szintézisre

És itt vannak együtt mind, a mallefougasse-1 kopár sikon, elfáradt nyájak, sulyostestü pásztorok. Leszállt az éj. Meggyujtották a tüzet. Minden megszűnt; nincs más, csak a csillagokkal teli ég, a föld, amely magányosan vész bele az égbe, partját mindenütt az ég szegi, és mint a világ őskorában: néhány ember körül tengernyi állat. Mind a tűz köré húzódnak. És egy alkalommal ott volt a szárd is. Mesélt a csillagokról odafent és a földről idelent; mesélt, hogy teljék az éjszaka és azért is, mert a lelke csupa villódzó visszfény és a világ lelke mocorog benne.

A legközelebbi alkalommal azt mondták neki: ’Szárd, állj fel’. Felállt és ez alkalommal valamivel több pásztor volt ott, mert legelőről legelőre szállt tovább a szóbeszéd: ’Ami igaz, az igaz, hát az a szárd! Ha hallottad volna! ’

És a következő alkalommal azt mondták ott a tűz körül: ’Mi lenne, ha színházat játszanánk? A szárd vezetne bennünket,mi pedig beszélnénk, ha rajtunk a sor. Mit szólsz hozzá, szárd?’ És Így cselekedtek és müvük jól sikerült, mert ezekben a pásztorokban mindben úgy tükröződik a világ lelke, mint napsugár a vizben.

Legközelebbi alkalommal vagy talán még akkor a nagy örömtől megszólalt a furulya és ott turbékolt a szavak alatt.

És ettől a perctől fogva a kisded költemény vigan szaladhatott; egészséges volt..."

Miközben gondolatban résztveszek a pásztorok szinjátékán, visszaemlékezem bizonyos lirai szertartásokra is, amelyekkel, néhány primitiv néptörzs meghívására, megismerkedhettem.

A férfiak és a nők a földön ülnek egy tamariszkuszfa alatt. Unisonóban lassú és egyhangú recitativot adnak elő, amely mintha fáradhatatlanul ismétlődnék; először tompán és lassan szól, aztán ritmusa felpezsdül, egyre gyorsabb, egyre hangsúlyosabb. Aztán egy magasabb és lelkesültebb hang- 105 -