Gaillard, Ottofritz: A dráma alaptörvényeiről - Korszerű színház 28. (Budapest, 1961)

A katharzis

nyomások nem valódiak. A művészetben elviselünk olyan dolgokat, amelyek az életben "undorral és borzalommal" töltenének el, "ha a valóságban... ilyen jelenetekkel és emberekkel kerülnénk Bzembe" /Stahr/. Az utánzott felett érzett öröm kiterjed azokra a tárgyakra is, "amelyeket a maguk valóságában... ellenszenvvel látnánk". De a maguk "tökéletes képmásában" megelégedéssel nézzük őket; és ez az érzés egy olyan felismert igazság iránti csodálatból származik, amely megtalálta a maga legmegfelelőbb kifejezési formáját. Ehhez csatlakozik még az erkölcsi mozzanat. Sohiller azt mondja /A színpadról, mint erkölcsi intézményről/, hogy a pillanatnyi szenvedés - a tragédiát nézve - bennünk a "bátorság és a tapasztalat nagyszerű növekedését" idézi elő. Ezekkel a gondolatokkal két tanulmányában, A tragikus tárgyak fölött érzett élvezet okáról és A tragikus művészetről cimüekben behatóan foglalkozott. A megrendítő természetesen sosem lehet öncélú. Szerencsétlenség és szenvedés a legmagasabb "céllal", az emberi boldogsággal áll szemben. Ez a "célelleneeség", amit a drámában átélünk, megrendít és megindít bennünket. A való életben ilyen tények előtt gyakran ijedten és tanácstalanul állunk - a tragédiában azonban a félelem és szánalom-keltette megindultság "gyönyörűséggé" válik, mihelyt egy "magasabb célú elképzeléshez", tehát az élet valamely törvényének megismeréséhez vezet bennünket. "Az elkövetett bűn felett érzett megbánás éa kétségbeesés - mondja Schiller -, csak későbben, da nem gyengébben tárja fel előttünk az erkölcsi törvény erejét."

Nem az üresen szép, hanem a kifejezően igaz alkotásokban nyilvánul meg a művészet nagy megrendítő ereje, legyen az Dürer rajza az anyjáról,Grünewald1/ keresztrefeszi-GRÜNEWALD, «atthias /kb. 1470-kb. 1528/ német festő, a későgótikus festészet egyik legnagyobb mestere. Főműve az iaenhaimi szárnyasoltár, különösképpen a keresztrefeazitatt Krisztust drámaian ábrázoló táblája, /fordító/- 63 -