Gaillard, Ottofritz: A dráma alaptörvényeiről - Korszerű színház 28. (Budapest, 1961)
A váratlan
kapnia.A véletlen a gonosz számitásbeli hibájának tekinthető, amely az egészséges erőket nem képes rászedni és huzamosabban becsapni. A váratlan is a mese egységének és logikus kifejlődésének dramaturgiai szükségszerűségét szolgálja. Félelem és szánalom, mint a tragédia végcéljai, csak az események logikus sorának következtében ébrednek fel a nézőben és a nézőnek világosan kell látnia, "hogy a cselekmény folyamán egyik jelenet szükségszerűen függ a másiktól" /Stahr/. Egészen különleges erővel ébred fel a félelem és a részvét akkor, ha /amint Stahr mondja/ "az ok és az okozat ezen belső összefüggése ellenére... a borzasztó és a siralmas mégis váratlanul lép fel... Finom pszichológiai érzékkel látja meg Arisztotelész ebben a váratlan, jóllehet logikus elemben, a rokonságot a "csodálatos" fogalmával, amit az ember mint megmagyarózhatatlant megbámul." És hozzáfűzi azt a nagyon is a tárgyhoz tartozó megjegyzést: "Hogy az ember mennyire készen áll rá, hogy az okozati összefüggést az első és legfontosabb dolognak tekintse és kitegye magát hatásának, az jól látható a csodálatos hatásának megfigyelésénél. Hogy egy szobor összedől, az nem csodálatos. Hogy összedőltében megöl egy embert, az sem az. Ha azonban az agyonütött ember... a gyilkcsa volt annak, akit a szobor ábrázol, akkor a csodálatos borzongása fog el bennünket. Miért? Mert számunkra egy merőben véletlen, előre nem látható eset szándékos és céltudatos cselekedetnek tűnik. A "véletlen" csak akkor drámai,ha szükségszerűséget fejez ki, amelynek be kellett következnie akkor is, ha mi V.ö. Schiller: Fiesco-előszavát: "Az összeesküvés igazi katasztrófáját, amikor a gróf vágyainak beteljesülése előtt egy szerencsétlen véletlen folytán elpusztul, teljesen meg kellett változtatnom, mert a dráma természete nem tűri meg a véletlen, illetve a közvetlen gondviselés beavatkozását." /szerző/- 53 -