Gaillard, Ottofritz: A dráma alaptörvényeiről - Korszerű színház 28. (Budapest, 1961)
A váratlan
el őket Carmentól. Az emberek könnyen segíthetnének - de leköti őket a bikaviadal. Klhallik a lármájuk és a tetszésnyilvánításuk. Carmen ott áll egyedül és segítség nélkül a város főterén és meg kell halnia, noha általában lehetetlennek tartjuk, hogy valaki fényes nappal, egy népes város közepén, Így, minden segítség nélkül, a közösségtől teljesen elhagyatva lelje halálát. A végtelen elhagyatottéig láttán érzett szánalmunk és félelmünk közepette, miközben azt is tudjuk, hogy Carmen vétkes saját pusztulásában, működésbe lép a fantáziánk, kiutat keresünk Carmen számára a reménytelen helyzetben és ugyanakkor bízunk valami váratlan, előre nem kiszámítható szerencsében, amely menekülést hozhat. De ennek a véletlennek "tilos" - dramaturgiailag szólva - belépnie, éppen, mert "véletlen" lenne, nem lenne szükségszerűen alátámasztott, és mindezen túl megszüntetné a vétkesség tragikus következményét. Ezzel pedig az egész témát drámailag értéktelenné tenné. Ehhez hasonló drámaipszichológiai hatást vált ki az Ármány és szerelem is,amely mozgósítja a néző szánalomérzetét és kiutat kereső értelmét.Ilyen megrázkódtatáson és szánalomérzeten keresztül készíti elő a katharzlst a dráma. A váratlannak azonban mélyebb funkciója van: az ember előtt úgy jelenik meg,mint az az addig még nem ismert alaptörvény, amely ellen a hős vétkezett. A törvény a maga teljes erejével lesújt a hősre, aki - tudatosan vagy tudatlanságában - semmibe vette. A nézőnek azonban, mint aki a hőst szerencsésen túléli, megvan a lehetősége rá, hogy tanuljon a hős vétkéből és a jövőben helyesebben éljen. A váratlannak nem szabad véletlenül és csak hozzávetőlegesen meghatározott körülmények következtében fellépnie. A konfliktus fejlődésének vonalán belül okozati megalapozottságot kell- 52 -
