Gaillard, Ottofritz: A dráma alaptörvényeiről - Korszerű színház 28. (Budapest, 1961)

A váratlan

A VÁRATLAK

Arisztotelésszel már többször hangsúlyoztuk, hogy a cselekményben egyik résznek a másikbél kell fakadnia. A cselekmény szervesen növekszik - egy drámairó a drámát egyszer a szőlőfürthöz hasonlította, amely mint "áttekinthető" egész is szép,és részleteiben megint csak önmagukban is tökéletes szemekből áll.

A cselekmény tehát önmagából következetesen szili uj részeket. És mégis rendkívüli drámai hatást kelt, ha a mii végefelé egy váratlan tragikus vagy vidám esemény lép fel Ez sietteti a cselekmény vógkifojlését, vagy akár meghozza a peripetelát.

Ezt a "váratlan" elemet azonban jól meg kell különböztetnünk a "meglepőtől". Az, ami pusztán "hirtelen", nem drámai. A nézőnek a váratlant, e tulajdonsága ellenére, mégis következetesnek és szükségszerűnek kell éreznie. A néző féljen, hogy valamely alakkal ez vagy az megeshet,de ugyanakkor reménykedjék benne, hogy ez nem következhetik be. Ezt a lelki tevékenységet a véletlen "hirtelensége" nem fejezheti be és nem semmisítheti meg.

A roppantul Izgalmas és a műfajra jellemző szinpadidrámai feszültségre, amelynek révén lélegzetvisszafojtva kisérjük a cselekményt és a katasztrófa fellépésekor lázasan gondolkodunk valamennyi menekülési lehetőségen /Ibsen a Nóra utolsó felvonásában tudatosan számol ezzel és ironikusan érvényteleníti/,erre a feszültségre a Carmen nagy gyilkolási jelenete valósággal jelképes érvényű példa. Meilhacnak éa Halévynek az opera szövegíróinak a francia drámaírók dramaturgiai biztonságával sikerült a dramaturgia egyik alaptörvényének megfelelő és a műfajra teljes mértékben jellemző jelenetet alkotniuk.

José megöli Carment az aréna előtti téren. A város egész lakossága "jelen van" - osak az aréna fala választja- 51 -