Gaillard, Ottofritz: A dráma alaptörvényeiről - Korszerű színház 28. (Budapest, 1961)

Platón támadása a dráma ellen

ábrázolja a méltatlan, bohékás és nevetséges jelenségeket" /Stahr/.

Mindebből következik, hogy Platón a színpad lényegével teljesen idegenül áll szemben, összetéveszti a szószékkel és a katedrával. Természetesen a művészetnek van nevelő hivatása, ez azonban a művészet sajátos eszközeiből fakad. Schiller többször rámutatott, hogy a művészet különös hatása éppen abban rejlik, hogy "gyönyörűséget" okoz és ez a gyönyörűség erkölcsi hatást vált ki a nézőből. Miért okoz gyönyörűséget a tragikus tárgy? cimü tanulmányában hangsúlyozza: a művészet "csak akkor gyakorol jótékony hatást, ha esztétikai hatásának magaslatán áll."

Adolf Stahr összefoglalóan igy jelöli ki Platón helyét a maga korában:

"Ez a legradikálisabb idealista, akit az emberiség története ismer,teljes hittel abból a meggyőződésből indult ki, hogy a való világot az idealizmus álláspontjából kiindulva át lehet formálni. Nem riadt vissza a maga merészségében világnézete egyetlen következményétől sem: szükségesnek tartotta az államrendőrségi cenzúra gyakorlását az esztétikum fölött, és nem riadt vissza attól sem, hogy egész kora és egész népe tiltakozott egy olyan szemléleti mód erkölcsi kérlelhetetlenségével szemben, amely nemcsak seregnyi elfogulatlan és ártalmatlan műalkotás..., hanem egy Fheidiász és Homérosz, egy Aiszkhülosz és Szophoklész fölött is pálcát tör. De soha nem is várt ilyen örök nevetség az absztrakt idealizmusra a maga naivitásában, amely fitytyet hány az élet valóságának, mint amilyet a nagy hellén filozófusnak és radikális idealizmusának az élő valóság és népének művészettörténete juttatott. Csodálatos történelmi helyzetben jelenik meg itt előttünk az esztétika elmélete és gyakorlata...

Ez ellen a platóni művészetszemlélet ellen, amely népe egész művészete fölött kimondta a kárhoztató Ítéletet és a görögöket nagy művészeik és költőik alkotásaitól a "jövő- 20 -