Kerr, Walter: A drámai nyelvről. (Szemelvények) - Korszerű színház 23. (Budapest, 1961)
IV. Izületi csúz
Hallom a régi hangokat, hivnak - /Ujjongva./ És most aztán megyekí Nincs vége semminek. Most kezdődik a szabadság - a nagy ut! végre én is elindulhatok - jogosan, szabadon - túl a látóhatáron. Ó, bárcsak lennétek ti is boldogok - boldogok - az én kedvemért! /Bágyadtan összecsuklik./ Andy! /Andrew lehajlik hozzá./ Ne felejtkezz meg Ruthrél... ANDREW: Gondját fogom viselni, esküszöm, Rob! ROBERT: Ruth szenvedett - el ne felejtsd, Andy - csak áldozat árán - ott, túl, a titok - /Maradék erejével hirtelen felegyenesedik és a látóhatár felé mutat, ahol a dombok szegélyéből épp most emelkedik kl a napkorong./ A nap! /Egy pillanatra odamered a tekintete. Hörgés tör eló a torkából. Motyog./ El ne felejtsd! /És hátrahanyatlik - és nem mozdul, Ruth rémülten felsikit, talpra ugrik, összerázkódik, kezével eltakarva szemét. Andrew féltérdre ereszkedik a holttest mellett, kezét Robert szivére helyezi, majd tiszteletteljesen homlokon csókolja és feláll./ ANDREW: /szembenéz Ruth-tal, a test kettőjük között - tompa hangon./ Meghalt. /Hirtelen dühkitöréssel./ Verjen meg az Isten, sose mondtad meg neki! RUTH: /szánalmasan/ Olyan boldog volt, kár lett volna hazudnom neki, ANDREW: /a holttestre mutat - reszket a szilaj dühtől/ Ez a te müved, átkozott asszony, te, te gyáva, te gyilkos! RUTH: /zokogva/ Ne, Andy! Nem tehettem mást - és 5 is tudta, mennyit szenvedek! Most mondta - hogy el ne felejtsd!- 74 -
