Kerr, Walter: A drámai nyelvről. (Szemelvények) - Korszerű színház 23. (Budapest, 1961)

IV. Izületi csúz

cseng a fülben, s úgy feszül neki a prózának, mint a zuhatag a gátnak. A ritmus bizsergáse valósággal elviselhetetlenné válik - és Qeorge Barnwell nem lehelheti ki addig a lelkét,mig el nem zeng egy kis négysoros strófát, /És meglehetősen rossz strófa ez: ugyan mitói is lenne most jó?/

Akad azonban itt néhány fontosabb megfigyelnivaló, legalábbis a Jövő szempontjából. Lucynak például egész tekintélyes a mondanivalója: olyan szenvedélyt igyekszik kívülről leírni,amelyet belülről esetleg nem tudunk legombolyítani. Millwood végső beszéde egész életszerűje lány zihál és dadog, ide-odakapkod és impozáns összefüggéstelenségbe hajszolja magát. Blunt megjegyzése pedig döntő fontosságú: ugyan kinek lenne szava a leírhatatlan keservre? Hős, Aiszkhülosznak, Szophoklésznek, Euripidésznek,Racinenak,Marlowe-nak,Kydnek,Shakespeare-nek,Websternek5 Pordnak és még sok másnak volt szava rá és le is irta. A színház általában mindig azon a feltételezésen alapulva haladt tovább, hogy a leírhatatlan, kimondhatatlan keserv igenis kimondható, ügy vélték, hogy a színháznak többé-kevésbé épp az a feladata, hogy kimondja. De a szerzőt, Qeorge Lillót valami feszélyezi egy kicsit. Érzi, hogy bármilyen híven adja is vissza az emberek beszédét, valami kimondatlanul maradt. Kis vallomása a "realizmus" kézjegye.

Mert az életben végső soron az emberek nem mondanak ki mindent, különösen ha a halálra készülnek vagy más fontos elfoglaltságuk támad. Kehezen lélegzőnek, sután belebelefognak valamibe, elfelejtik, amire gondoltak, hirtelen más tárgyra váltanak át, összezavarodnak, s végül szerencséjükre teljesen elvesztik a fonalat és belezuhannak az Irgalmas káoszba.- 67 -