Kerr, Walter: A drámai nyelvről. (Szemelvények) - Korszerű színház 23. (Budapest, 1961)

IV. Izületi csúz

Igazában ez a lusták módszere. A drámaíró - elég naivan - rácsodálkozik a körülötte levő emberekre. PeltUnik neki, hogy mind különbözik egymástól. Ugyanakkor azonban gyötri az érzéB, hogy mindegyikben van valami közös vonás is. Purcsák ezek az arcok, egyszerre hasonlítanak is egymáshoz, meg különböznek is. Azt, ami különbözik bennük, elég könnyű észrevenni - nemcsak az orruk formájában vagy a hanghordozásukban, hanem gondolkozásmódjukban és szenvedélyük fellobbanásaiban is.Azt viszont,ami összeköti őket, sokkal nehezebb meglátni. Olykor-olykor egy villanásnyit elkapunk ebből is? de sehogysem tudjuk nevén nevezni.

Minthogy az emberekben a különbözőséget könnyű felfedezni, az egyéni vonásokkal a drámaírónak nincs is különösebb problémája. Egyszerűen elkönyveli annak az embernek a sajátosságait, akivel foglalkozik: följegyzi, milyen furcsán babrál nadrágjának élével, milyen különös módon hagy ki időnként a memóriája, milyen jellegzetesen tör ki belőle olykor a jókedv. Mikor aztán a drámairó már elég bő leltárt készített, összerakhatja az egyes adatokat és lenyűgöző "jeliemmel" ajándékozhat meg.

Könnyen lehet azonban, hogy a komoly drámairó elégedetlenséget érez az efajta "jellemmel" szemben. Megvannak ugyan a maga előnyei: az alak nem puszta klisé: sőt kínosan pontos. De végtére mégsem egyéb, mint tanulmány egy kázusról, orvosi jelentés. Az az érzés, hogy valami nagyobb, átfogóbb dologról van szó - amely érzés a való életben gyakran és élesen száll meg bennünket - vlsszahozhatatlanul elveszett.Az egyéni sajátosságok túl speoiálisak; az alak makacsul atipikus, és úgy tűnik, nem képvisel semmit.

Hogyan térítsük vissza ezt zz eltévelyedett bárányt a nyájba, hogyan adjunk részt neki abból a közös emberi tartalomból, amely, jól tudjuk, vele született? A drámairó első kisértése nem az, hogy ezt a közös tartalmat az alakot meghatározó és megkülönböztető egyedi személyiségen- 38 -