Kerr, Walter: A drámai nyelvről. (Szemelvények) - Korszerű színház 23. (Budapest, 1961)

IV. Izületi csúz

vizióskészüléket akkor már mindenki látott, azt is tudták hogyan működik. De az a csoda, hogy most a színpadon láthatunk egyet működés közben - az az elképesztő felismerés, hogy egy villanyzsinórt másutt is bekapcsolhatunk, nemcsak odahaza, a nappaliban - ez elakasztotta a közönség lélegzetét, s nyomában kitört a helyeslő tapsvihar. Megmaradtunk abban a meggyőződésben, hogy a színpad akkor a legérdekesebb, ha olyasvalamit művelnek rajta, amit otthon gondolkodás nélkül egész napon át megteszünk.

Az az aggályos buzgólkodás, hogy a színházat rávegyük a szabatos utánzásra,persze nem állt meg sem a díszletnél, eem az olyasforma jellemzésnél, amely a Moszkvai Művész Színház koldusához vezetett. Pusztító buzgólkodás volt ez, amely a dráma világának minden területét megfertőzte. A színész magatartása - még ha igazi színész volt is - a tárgyilagos fényképezőgép pontosságára pályázott; a színészek oly természetesen ácsorogtak és gyújtottak cigarettára, mintha csakugyan ácsorognának és dohányoznának. És a szavakat, amelyeket a színész kimondott, bárhol el lehetett volna mondani. Igazán fantasztikus,gondoltuk, mennyire közel tud jutni a színpad minden tekintetében a hétköznapihoz.

Hébe-korba egy-egy kritikusnak,tudósnak vagy egyszerű nézőnek mindezek láttán valami bizonytalan rossz érzése támadt. Narkotizált jóizlése azt súgta, hogy valami nincs egészen rendjén. Ha ezen eltöprengett és elégedetlenségét nevén is próbálta nevezni, általában arra a következtetésre jutott, hogy magának az utánzásnak a fogalma körül van a hiba. Nem Ilyennek kellene a színháznak lennie; tévútra jutott, mert fejbólintó drámaírók szolgailag vetették alá magukat egy elképesztően hibás premisszának, amely oly régi, mint maga Arisztotelész. Ha tehát el akarunk szakadni ettől az elkeserítő betüszerintiségtől, úgy magától az utánzástól kell elszakadnunk.- 28 -