Kerr, Walter: „A szabálytalan” drámáról. (Szemelvények) - Korszerű színház 22. (Budapest, 1961)

III. Hogy ronthatjuk el a jó mesét?

gyilkossággal« Sokunk baráti körében akad olyan férj és feleség, aki nem átall kezet emelni a másikra. Nem egyszer látunk kocsmai késeléseket. Mindnyájan hallottunk már fékcsikorgást és azt a bizonyos tompa puffanást, s utána óvatosan közeledtünk a járda szélén tolongó tömeghez.

Ezen a ponton azonban történik velünk valami. Az erőszakos jelenethez valamilyen sürgető, vak impulzus vonz oda. De minél közelebb jutunk, annál erősebb lesz bennünk valami ellen-impulzus.Miközben vállal-könyökkel igyekszünk a látványosság közvetlen közelébe jutni, hatalmas ösztön tör ránk, hogy elfordítsuk a tekintetünket. Egyszerre nyűgöz le és borzaszt vissza bennünket valami.

áml lenyűgöz, az valóságos. Es azért borzadunk viszsza, mert valóságos. À bennünk élő természetes könyörületesség, a rut iránti érzék és az a tudat, hogy az áldozat ugyanolyan ember, akárcsak ml - ez borit fátylat az eseményre, arra a képességünkre, hogy az eseményt tisztán lássuk. Emberségünk bír rá, hogy megvonjuk magunktól a közvetlen szemléletet.

Ha ez a bensőnket felkavaró esemény még közelebbről ér bennünket, ha romboló ereje családunkat vagy barátainkat sújtja, szemléletünk, róla alkotott felfogásunk még ködösebbé, móg bizonytalanabbá válik, A szó szoros értelmében szinte megvakit a felindulás» az eseményt oly intenziven érzékeljük, hogy látni nem tudjuk. Pedig a látvány nem szűkölködne időszerűség, jelentőség, sőt talán fenség nélkül.

Művészetünk különféle fajtái gyakran azt választják feladatul, hogy világosan mutassanak meg olyan eseményeket, amelyek túlságosan megrázó&k ahhoz, hogy az életben is világosan láthassuk őket. Az erős szenvedély, ha túl közelről nézünk szemébe, túlságosan mélyen érint, magával sodor minket; a színházban viszont jól megfigyelhetjük, mert nem érint bennünket olyan közvetlenül, hogy értelme elhomályosulna. Minél nagyobb az esemény , annál valószi-