Pagogyin, Nyikolaj: Író és színház - Korszerű színház 21. (Budapest, 1960)

Mire eljön a bemutató napja és a várost teleragasztották az ő nevét hirdető plakátokkal, szerzőnk már teljesen kész. Darabját szinre vitték, vajon kell-e ennél több! Szerzők százai tolonganak a szinház kapujában és szeretnének bejutni, ő pedig már bejutott. Este majd eljön a színházba a közönség, s megfelelően értékelheti, viszontláthatja önmagát a színpadon.- Szerző!... Szerző!... - igy fogja majd kihivni a közönség.

És valóban, az első felvonás után kihívják a színpadra. Barátunk néhányszor meghajol a nézőtér felé, a színészek tapssal köszöntik, ő pedig összecsókolózik valakivel. Csodálatos dolog ez! És a kulisszák mögött lezajlik az a csodálatos és mindig némileg eltúlzott bemutató-ünnepség, természetesen csókokkal és kölcsönös gratulációkkal, amelyektől kivétel nélkül minden színházi szerző elveszti a fejét.

Ezeknek az utolsó szavaknak a kedvéért Írtam meg humoros soraimat. Ez a fiatal szerző életének kritikus és válságos pillanata. Mondjuk meg egyenesen és durván: nyakán marad a feje vagy örökre elveszti?

A drámaírói mesterség az irodalom legnehezebb része. Óriási erőfeszítésekre, iskolázottságra, észre, tudásra és élettapasztalatra van szükség hozzá. Azokból az ezrekből, akik színdarabot imák, csak néhány tucat jut el odáig, hogy darabja színpadra kerül és még ebből a néhány tucatból is csak egyesek maradnak továbbra is drámaírók.

Leginkább azok a szerzők vesznek el nyomtalanul,akiknek irodalmi ifjúságuk idején a tapsok, a mértéktelen dicséretek, az újságok szószátyárkodása és önmaguk túlértékelésének hatására fejükbe száll a dicsőség.

Nagyon vigyázz, fiatal barátom, akiről ezt az arcképet festettem! Őrizd meg minden áron és minden sikered ellenére józan Ítélőképességed, különben soha meg nem éred második bemutatódat.

1952.- 29 -