Dullin, Charles: A színészet titkairól - Korszerű színház 20. (Budapest, 1960)

II. Tanácsok egy színinövendék számára

annyi költőt ihlettek meg, rendkívül elevenek és üzenetüket szétröpitik Európa minden országába. Aztán... a kollektíva felbomlik, a közönség elfásul... ez már a hanyatlás. Megjön Molière; az Írott komédia diadalmaskodik... Carlin, az utolsó vérbeli Arlechino,^1^ 1777 körül szegényes vásári játékokban lép fel öregen,csalódottan, Trianon közönyös udvaroncai és kuktái előtt.

Az idő múlik; a a kollektiv művészetnek ugyanez a csodája ismétlődik meg most a filmben.

Lehet-e nem meglátni a szoros rokonságot Charlie Chaplin első társulata s a Comédie Italienne valamelyik társulata között?

A film azonban,uj művészet lévén, nem szenved a hagyományok nyűgétől és egyre szélesebb léptekkel halad a kollektiv művészet felé; épp ebben van ereje. Nem azért teszi,hogy modern legyen; azért teszi, mert modern. A filmben mindenkinek megvan a maga helyes az Írónak vagy Íróknak, a színésznek, az operatőrnek és segédeinek, a gépészeknek, a világosítóknak, a díszlettervezőknek,és mind a többi szakembernek, és aki irányitja őket, a rendező, maga is egy kollektiv fegyelemnek veti alá magát. Vajon emiatt az alkotás személytelenné válik-e? Szó sincs róla; mert a hozzátapadó undorító kalmárszellem, piszkos anyagi kombinációk ellenére a film ezidőszerint mégis nagyjövőjü, lehetőségekkel teli művészet marad.

Szándékosan helyezem a filmet a commedia dell’arte s a távolkeleti színház közé; mert a maga ősi arisztokratizmusában ez utóbbi is kollektív művészet.

Durva hiba lenne nyugati színházunkra ráerőszakolni egy olyan szinház törvényeit, amelyet hosszú hagyomány alakított ki s amelynek csak rá jellemző szimbolikus nyelve van; de ugyanígy a legnagyobb ostobaság volna, ha nem fordi-Carlin, eredeti nevén Carlo Antonio Bertinazzi (1710-1783) szintén a commedia deli’arte Franciaországba

származott képviselője volt. - (A ford.)- 77 -