Dullin, Charles: A színészet titkairól - Korszerű színház 20. (Budapest, 1960)

II. Tanácsok egy színinövendék számára

azé volt a muzsika isteni sajátosságának, mint a jellemek igazságának,a logikának és a lélektani elmélyülésnek; Phaedrája azért volt nagy, mert kifejezésmódja valósággal az istenek nyelvének tűnt. Ugyanez áll Mounet-Sullyre is. Szememre vetik majd, hogy két zseniális színészt hozok fel példaként; de ismerünk költőket, akik igazán nem zseniális színészek és mégis, ha verset olvasnak fel, nagyon jól vissza tudják adni ezeket a zenei árnyalatokat. Az, hogy a szavalás célja a drámaiság kiemelése lenne, eszükbe sem jut. Egy tragédiában a zeneiség és a ritmus ugyanolyan fontos, ha ugyan nem fontosabb, mint a Jellemábrázolás. A jellemábrázolás vonalvezetése olyan tiszta, hogy a színésznek nehéz eltérni tőle. Az az öreg melodráma-szinész, aki egyszer azt mondta nekem: "Ahhoz, hogy melodrámát játsszunk, zseni kell, a tragédiához elég a tehetség is", nem mondott ostobaságot, mert a melodrámában az Író hozzájárulása legtöbbször csak bevált mesteremberi fogásokból áll; az emberi és a lirai lényeget a színésznek kell megadnia. A klasszikus tragédiában azonban az Író gyakran léngész, ée a színész kitűnő lehet akkor ie, ha beéri a hűséges tolmácsoló szerepével. Ha benne is van zseni, annál Jobb, de ha csak tehetséges, a költő zsenije is elég ahhoz, hogy gyönyörünk teljes legyen.

Nagyon kevés szinéez tud verset mondani úgy, hogy ne vulgarizálja ritmusát és ennek közvetlen következményeként ne hamiaitsa meg értelmét és szellemét. Majdnem mind hagyják, hogy az alexandrinus sormetszetének automatizmusa egyhangúságba rántsa őket. És ugyanezt az automatizmust húzzák rá a modern prozódiára is. A magánhangzókat elturbékolják, a mássalhangzókat pedig elsikkasztják.

A színészek általában minden költőt egyformán szavalnak. Ugyanazt a hősi trombitát nyomják Villon, Corneille,Racine, Hugo, Baudelaire, Verlaine, Appolinaire, Valéry szájá- 58 -