Sz. Szántó Judit szerk.: A pantomim (Korszerű színház 77-78., Budapest, 1965)

KARL GÜNTHER SIMON: A PANTOMIM - Az előadás vége

a spontán és a művészi (Siegfried Malchinger fogalmazta meg igy), talán ezért olyan nehéz tökélyre vinni. A jó komédiák hiánya csak kis részben magyarázható a spontaneitás hiányából - annál inkább a formai tudatosság hiányából. Talán ebben rejlik a pantomim nagy lehetősége .A pantomimikus nevelés, amilyent például Decroux nyújt, formai tudatosságra való nevelés, és ez valószínűleg felülmúlhatatlan, mert a tanítványnak a saját testén magyarázza meg az alapelveket. Aki megtanulta, hogy saját karján vagy lábán, törzsén és fején érezze, mit jelent az, hogy idő, tér, ritmus, intenzitás, olyan tapasztalatot szerzett a formát illetően, amely ösztönös biztonságot ad számára. A testi formatudat áttevődhet a szinész hangjára, következményei megmutatkozhatnak a rendező mozgáskoreográfiájában és a drámairó dramaturgiai érzékében. Ez túlzásként hathat - de ha ennek a formabiztonságnak csak a magját hintjük is el, ez is jelentős vívmány egy olyan korban, amely annyira panaszolja a forma elvesztését. Természetesen a pantomim jövője pedagógiájának elterjedésében rejlik. A Piccolo Teatx*o, a Berliner Ensemble, a New York-i Actor's Studio bevezette színészei számára a pantomimikuB kiképzést. Itt-ott történtek próbálkozások a mi színházainknál és szinlískoláinknál is nagyjából-egészében azonban a legfőbb figyelmet a szónak szentelik, a beszédoktatásnak, miközben a testi alapoknak legjobb esetben is légzésgyakorlatok és néhány táncóra jutnak. Kleisttel és valamennyi példánkkal könnyen leszerelhető az a gáncsoskodás, hogy a pantomim mesterkélt mozgásra csábit: csak tökélyre kell vinnünk a marionettet, és máris újra kecses lesz. Ám a tökéletes formatudat elnyeréséhez jobb ut a pantomimikus nevelésnél nincs. Talán ezen az uton megkapná a német szinház azt a könnyed komédiázó lendületet is, amelyre oly égetően szüksége lenne. A film és a televízió szórakoztató terméséről jobb