Sz. Szántó Judit szerk.: A pantomim (Korszerű színház 77-78., Budapest, 1965)

KARL GÜNTHER SIMON: A PANTOMIM - A további fejlődés és a lehetőségek

helyezheti. Az eszményi táncos sohasem esik ki a harmóniából, a pantomimus a diszharmóniát emeli művészetté. Természetesen ez a megkülönböztetés sem nagyon fontos. Szabatos összehasonlítást alkalmasint nem az esztétikai-filozófiai spekulációk adnak, hanem csakis a stiluafajták, a különféle testmozgás-iskolák összehasonlitása. Emellett a legkevesebb hasonlóságot mutató rokonok a "klasszikus*

1 balett és a "mime pur". Poláris különbözőséget jelentenek, amely világosan magába foglalja valamennyi, imént felsorolt eltérést is. Â tiszta "klasszikus" iskola, ahogy azt ma például Balanchine New York City Balletje képviseli, absztrakt mozgások kánonjára épit. Hiszen a különféle lépések és ugrások, poziturák és testtartások nem a természetes mozgást utánozzák, és szigorúan véve a test anatómiájának sem felelnek meg; a láb en-dehors - kifelé - forgatása például, amely elsősorban biztosit pályát a táncos térmozgásának, elsősorban gyakorlás során fejlődik ki. Balanchine "önmagáért való mozgás"-ról beszél: a klasszikus balett egyfajta testi matematika, amely többé-kevésbé önkényesen megállapított axiómákra épiti fel rendszerét. Figyeljük meg ezzel szemben a természetes testanatómia analíziséből kiinduló decroux-i rendszert, mint a pantomim reprezentánsát: hiszen csaknem minden modern pantomimus kijárta ezt az iskolát. He a pantomim kiindulási pontjaként a "természetes" testanatómiát tekintjük, azonnal szembe kell tűnnie,menynyire rokon ez a művészet a "kifejezőtánccal". Valóban, Laban, Jooss, Mary Wigman iskoláiban nemcsak teljesen hasonló mozgások fejlődtek ki: az expresszionista tánc a maga konstruktivista-formalista törekvéseiben is hasonlít a decroux-i pantomimhoz; gondoljuk Laban tér-koordinátáira, vagy Oscar Schlemmer "matematikus" táncaira. Decroux iskolája lényegesen fiatalabb - de valószínűleg nemcsak