Popov, Alekszej: A színjáték művészete - Korszerű színház 18-19. (Budapest, 1960)

Bevezető

főiskolájának tekintette.Az ensemble-szinház szószólói voltak, közéleti személyiségek, akiket szoros szálak fűztek népük életéhez.

A szinésznevelés egész rendszere a művész szellemi erőit igyekezett feltárni és fejleszteni; s ugyanezt az irányvonalat követte a rendező is, aki önmaga tökéletesitésén fáradozott.

A színész és a rendező erkölcsi-esztétikai nevelésének kérdései vörös vonalként húzódtak végig orosz és szovjet színházunk egész történetén.

A művészi önteltség csakúgy, mint az egocentrizmus hiánya a művészeti munkában hazai szinpadmüvészetünk megalapozóinak egyik dicső hagyománya.

A színész eszmei-alkotói neveléséről való gondoskodás sohasem ért véget a szlniiskolával, hanem mindig áthatotta a színház egész életét,

Wyemirovics-Dancsenko - Sztanyiszlavszkij harcostársasem értelmezte kevésbé tökéletesen és alaposan a rendező munkáj át :

"... A rendező háromarcu lény:

1. értelmező-rendező; ő az, aki megvilágítja, hogyan kell játszani; igy hát szinész-rendezőnek vagy pedagógus-rendezőnek nevezhetjük;

2. a rendező tükör, amely visszatükrözi a szinész egyéni tulajdonságait, és

3. a rendező az egész előadás szervezője. A közönség csak a harmadikat ismeri, mert ő az, aki látható. Látható mindenben: a jelenetekben, a diszletező ötleteiben, a hangokban, a világitásban, a tömegjelenetek harmóniájában. Az értelmező-rendező vagy a tükör-rendező viszont nem látható; elmerült,felszívódott a színészben. Egyik kedvenc tételem, amelyet már sokszor elismételtem, igÿ hangzik: a rendezőnek meg kell halnia a színészi alkotásban. Bármily sokat és bőven magyaráz is a rendező a színésznek, mégis igen gyakran előfordul, hogy a szerepet a

14