Popov, Alekszej: A színjáték művészete - Korszerű színház 18-19. (Budapest, 1960)
A díszlettervező
szegényitett,mert képzeletét csak a szóbanforgó megmutatott darabkára korlátozta. Ez bizony rossz dolog, de történhet másként is. Megtörténhet, hogy a diszlettervező mindenben teret adott a néző alkotó tevékenységének, minden eszközt felhasznált, hogy felizgassa a néző képzeletét és messze a látható színpad határain túlra ragadja el a közönséget. De kilép a színpadra a színész éa... egész külsejével, hangszinével, lélegzésének ritmusával, rövidlátó pillantásával, amellyel végigtekint a környező természeten,szétrombolja a néző képzeletében megfogant távlatot és szépséget. Ez azért történt igy, mert a színész, amikor a színpadra lépett, a szinházi kacatok világában találta magát. Az ő számára mindez festett vászon, falemez, kötél; egyetlen egyszer sem mérte hozzá hangját a diszlettervező alkotta tájhoz, nem tapasztalta magában annak az embernek a testi közérzetét, aki a természetbe kerül.Ez a színész nem lépett ki igazán a színfalak mögül; s ennek nem az az oka, hogy kontár - inkább nagyon is szeretné jól játszani a szerepet - csak gyakran nem szokta meg, hogy összehangolja művészi erőfeszítéseit müvésztársaival, a rendezőkkel és végül a diszlettervező munkájával. Ez a színész nem érzi meg és nem fogja fel az előadás színpadképének azt az elemét, amely a nézőt mélyen megragadja. Már emiatt sem lehet teljes harmónia a színész és a diszlettervező munkája közöttj mindegyikük lerombolja a másik munkájának eredményeit. A színpadon elhelyezett fák, tájak, falak néha hátsó oldalukkal, tehát festetlen vászonként fordulnak a színész felé, de a színésznek mégis olyan tárgyakként kell felfognia őket, mint amelyekbe lelket öntött a diszlettervező munkája. Ehhez pedig meg kell értenie és szeretnie kell a diszlettervező munkáját, természetesen akkor, ha az egységes célra, a színdarab "magjának" feltárására irányul. Van olyan színpadkép is, amely elnyomja a színészt, akadályozza munkáját, "önálló visszhangra" tart számot;- I06
