Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)

A rendező és a drámai mű

#

felállítására. Mindössze megkísérelem, hogy néhány általános gondolatot vonjak le színészi tapasztalataimból /amelyek persze rövidek még/, és megmondjam vagy megírjam, ml rut, mi banális és mi hazug, amennyiben érzékem nem csal és fel tudja ezeket ismerni.

Például: van-e bármi értelme annak, hogy odaállítsunk egy emberi lényt a színpad piedesztáljára, teljes világosságban és abban a mélységes csendben, amely a három koppantást követi, csak azért, hogy valami szószátyár paródiát játszassunk el vele az embernél, vagy egy gondolat demonstrálására használjuk? Az elsőt éppúgy megtehetjük egy azalénban, egy klubban vagy egy bisztróban, a másikat pedig bármelyik egyetemi aulában.

A színház nem az emberi sors analitikus demonstrációja, hanem legmélyebb vágyaink vagy gúnyolódásaink ditirambikus éneke.

Azt hiszem, nem térek el tárgyamtól - amelynek cime A rendezi és a drámai mü -, ha menetközben felidézem, hogy több rendezőnk vált meg mesterségétől olyan okokból, amelyeket egyesek sürgősen megmagyarázhatatlannak kiáltottak ki. Gondolok Copeau eltávolodására a szinháztól/és hasonlóképpen Barrault megválására a mimodrámától/; Jouvet, Báty mondhatni kiábrándult, meg-megszakadó munkájára, megvető magatartására, Pitoëff csikorgó iróniájára élete utolsó évei folyamán. Mindez azért volt igy, mert rendezőink arra kényszerültek, hogy parodizáljanak egy szerepet, amelynek pedig szentnek kellett volna lennie. Azért volt igy, mert rendezőknek kellett maradniok a szó szűk értelmében, holott népi ünnepségek rendezőivé lehettek volna. Egyesek, és nem a legkisebbek, inkább otthagyták ezt a paródisztikus játékot.- 62