Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)

A rendező és a drámai mű

Az ember szomorúan gondol Aiszkhüloszra, Szophoklészre, a khorégoszokra, akik áprilistól decemberig kéazitették elő azoknak a drámai költeményeknek színpadi megvalósítását, amelyek egy egyszerű alapeszmére épültek, pontos szabályoknak engedelmeskedtek. elgondolásaikat ás formáikat mindenki ismerte és alkalmazásukat meg ia követelte,ás ezek az alkotóelemek együttesen olyan előadást hoztak létre, amely caak egyetlen egyszer zajlik le,és ahol az ember végre szembenézhetett az istenekkel és néha nagyobb volt, mint maguk az istenek.

A színháznak /mind a szatirikusnak, mind a tragikusnak/ ugyanis egyvalamire van szüksége, és épp ez az, ami oly ritka modern műsorunkban: az emberre, aki kerüljön bár a legalantasabb, legszégyenleteaebb, sót, bűnös helyzetbe, felül tud emelkedni a sorson, amely osztályrészéül jutott és ha úrrá nem válhat is rajta, de legalább végre megbírálhatja és megénekelheti /ó, a görögök recitativója, Racine, Shakespeare monológjai stb./ éa ilyen módon mégis fölébe tud kerekedni. A hős a végén meghal, ezt jól tudjuk. De ez nem érdekes; mégis töretlenül legyózte a sorsot, amely kiszabatott rá. Macbeth, bármennyire bemocskolja is a mások vére, mégis olyan hós, akivel nem félünk kilépni a színházból. Továbbra ia egyfajta győzelemről énekel majd oldalunkon, önmagunk korlátainak valamiféle áttöréséről, egyfajta büszkeaégről afölött, hogy emberek vagyunk.

E tárgyról szólva még a rendezőnél is inkább a színész beszél belőlem. Mindenki könnyen elfogadhatja, hogy sem kedvem, sem tehetségem valami színházi pszichológia

/51/ A khorégoszok rendezték az ókori Görögországban a szinházi ünnepségeket, saját költségükön.- /A ford./- 61