Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)

A rendező és a drámai mű

hogy Racine replikáról replikára, verssorról verssorra irányította a csökönyös Ch&mpmeslé kisasszonyt /45/. ^ogy a proszcéniumról vezette rendszeresen darabjainak próbált; hogy csodálatos felolvasó volt és müveit 5 maga poentirozta vagy - jobban mondva - hangszerelte. És ha a történelem nem hagyta ránk az Andromachétól a Phaedrálg terjedi tragédiasorozat első színpadra állitójának nevét, ennek az az oka, hogy ezt a nehéz feladatot maga Racine látta el.

Menetközben hadd jegyezzem meg, hogy véleményem szerint Racine példáján, életművének segítségével,külön lehetne választani azt a fajta színházat, amely a mágia és az igézés /Artaud-nak oly kedves/ törvényeit követi attól, amely csak múló izgalmakat vált ki; azt a színházat, amely énekel és erét ad attól, amely végsó soron rideg és bennünket is azzá tesz; azt a színházat, amely elsősorban érzékeinkhez szól attól, amely csak dialógus; mert Racine színháza, ha kell, feláldozza a betüszerinti érthetőséget a vershangzás mágikus erejének; kikerüli a bizonyítást és csak az éneknek engedelmeskedik /panaszok, zsoltár, kiáltások és sóhajok, dallamos énekstb./; és végül elutasítja a színház fattyú, kiherélt formáját: a dialógust, ezt a virtuózoknak való mutatványt.

Antonin Artaud

Ez a kitérő, amelyet Jean Racine társaságában tettünk, azt hiszem, előbbre vitt bennünket.Most már feltehetjük magunknak a kérdést: milyen kifejezési eszközökkel él majd az, akire a színház sorsát pillanatnyilag rábíztuk: a rendező. Mert hisz arról nincs szó, hogy ez az uj drámairó

/45/ Champmealé kisasszony, lánynevén Marie Desmares /1642-1698/ Racine barátnője.*es tragédiáinak hősnője volt, kora legkiválóbb tragikája.- /A ford./- 55 -