Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)

A rendező és a drámai mű

a szóerejére támaszkodjék, hogy Jean Racine, Shakespeare, AiszkhUlosz eszközeihez tartsa magát. Mtivének, ha létrejön, eredetinek kell lennie. Ez az egyetlen esélye.

Itt lép közbe Artaud. <3 az egyedüli, aki valamilyen gyakorlati megoldást javasol. Megoldása nem megvalósíthatatlan.

íme Antonin Artaud javaslata«

"A kővetkező kérdést vetem fel: Hogy van az, hogy a színházban, legalábbis abban a színházban, amelyet itt Európában, jobban mondva nyugaton ismerünk, mindaz, ami specifikusan színházi, vagyis mindaz, ami nem a szóbeli kifejezést követi, vagy, ha úgy tetszik, nem foglaltatik benne a dialógusban... a háttérbe szorul?... A dialógus - ez az Írott és beszólt valami - nem specifikusan a színház sajátja, hanem a könyvé..." Majd később« "Állitom, hogy a színpad fizikai és konkrét tér, amely azt követeli, hogy oetöltsék és a maga konkrét nyelvén szólaltassák meg... Állitom, hogy ennek a konkrét, az érzékeknek szánt és a szótól független nyelvnek elsősorban az érzékeket kell kielégítenie} hogy az érzékeknek ugyanolyan költészetük van, ahogy van a nyelvnek; és hogy ez a fizikai és konkrét nyelv, amelyre célzok, csak abban a mértékben válik igazán színházivá,ahogy az általa kifejezett gondolatok kicsúsznak a tagolt beszéd uralma alól." A későbbiekben pontosabban meghatározza, milyen lehet ez a fajta költészet: "Ez a nagyon nehéz és komplex nyelv számos formát ölthet: elsősorban valamennyi,színpadon használható kifejezési eszköz formáit, amilyen a zene, a tánc,a plasztika,a pantomim, a mimika, a gesztus, a hanglejtés, az épitészet.a világítás és a díszlet." /De hadd utaljam a színház barátait inkább Artaud könyvéhez, különösen "A rendezés és a metafizika" cimü fejezethez./- 56 -