Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)

A rendező és a drámai mű

is polifon dallamai váltanak ki, nyugaton pedig a katolikus misék nagy orgonái, hallgatásai, ritmikus dadogásai, amely eszközöket és hangszereket az értő drámairő prozódiájának ritmusával helyettesit.

Most pedig elmondok egy gondolatot, amely nyilvánvalónak tűnik és tűnt is előttem,valahányszor a párizsi igazgatóktól többé-kevésbá szabadkezet kaptam egy darab szinreviteléhez.

A varázsige-funkciót azért kell nélkülöznünk, mert a drámák alkotói nem beavatott munkásai a szinháznak,amelyért minden egyéb tevékenységet vagy gondolatot feláldoztak volna, hanem Írók; mert a mü eredeti megfogalmazása nem a beavatottat illeti, hanem a prédikátort, nem a színjáték megalkotóját, hanem a dialógusgyártót, nem a rendezőt, hanem azt az előkelő, civilizált, nagyvilági, gyakran könnyed modorú, kedélyes, szakmai es kartársi szervezetek által védett embert, aki büszkén viseli a szerző nevet, egészen addig a napig, amig a szakmában szerzett dicsőség elnökké nem szenteli: a szerzők elnökévé. /Arisztophanész a túlvilágon sajnálhatja, hogy nem párizsi polgár 1946-ból/.

De hagyjuk ezt.

Térjünk vissza komolyabb lényekhez. Térjünk vissza Antonin Artaud-ho*.Térjünk vissza mindenekelőtt Racine-hoz.

Rossz példa-e Racine?

Boileau kedvence óriási kárt okozott az őt követő költőknek: azt a hitet keltette, nem minden alap nélkül, hogy ő irodalmár, és hogy a színpadi alkotás kiváltságos, sőt egyedüli színhelye a tintátártó és környéke, a maga álmodozásaival és lidércnyomásaival egyetemben. Mi a valóságban Jól tudjuk, hogy ez a szempont csak a lustáknak kedves;- 54 -